A hajléktalanok ügye nem politikai és nem is pénzkérdés

Vecsei Miklóssal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökével beszélgettünk.

Eredetileg milyen pályára készült?

Az korán világos volt, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni. A tanár, jogász, szerzetesi pályák vonzottak, reális és talán a legmegfoghatóbb a tanári pálya volt számomra. A szociális munkásról akkor még nem hallhattunk, így ez nem is juthatott eszembe.

Kik gyakoroltak nagy hatást az életére?

Felmenőim főleg parasztemberek voltak. Nagyszüleimtől a természetességet, a világ szeretetét, a hétköznapoknak az emelkedettségét tanulhattam meg, és talán ezt használhatom a legjobban most. Azt a fajta szegénységet láttam, amit én soha nem gondoltam szegénységnek akkor, de most visszatekintve azt a nagyon végiggondolt hétköznapi életet élték, amit jó lenne megint elsajátítani. A másik nagy élményt Zugligetben, Kozma Imre atya hittancsoportjában való növekedés jelentette. Imre atyánál ugyanis teljesen természetes volt, hogy ide nem lehet csak hittanra járni. A nagycsütörtöki lábmosás nála a szentmiséhez hozzátartozott, és amit ezáltal elsősorban megtanultunk, hogy a kereszténység az egy cselekvő kereszténység kell, hogy legyen. A másik, amit hallottunk tőle, hogy az igazi eredményekért kockáztatni kell. Aki ugyanis folyamatosan azt mérlegeli, hogy megéri vagy nem éri meg, az sosem fog elindulni. Mindig nézzük meg a célt, ami fontos, ami hív minket, és felfelé nézve induljunk el.

Hogyan lett Máltás?

A máltai történet markáns elindulása a keletnémet menekültek befogadásához kapcsolódik. Ez a befogadás szó vált a Máltai Szeretetszolgálat kulcsszavává. És ez az Istentől tanult lehajolás (Nagycsütörtök) mellett a befogadást, a nyitott ajtót jelenti. A harmadik fontos szó a jelenlét, amit meg kellett tanulnunk, hogy jelen kell lennünk a másik ember életében, ha valakinek segíteni akarunk. Távsegítések nem működnek. Ahogy a mellettem álló embert is csak gyakorlatban tudom szeretni. És a valóságos szeretet, amit a jézusi üzenet magában foglal, hogy a másik ember nem azért van, hogy segítsen amikor bajba jutok, hanem azért, hogy én segíthessek rajta, amikor ő bajba jut.

A befogadásról eszünkbe juthat még az elfogadás.

Ezzel már át is tértünk a hajléktalan emberekre. Megítélek egy helyzetet, vagy elítélek egy helyzetet? Nűansznyinak tűnő különbségek. De nézzük a koldus Lázár történetét. Amikor a templomban halljuk, akkor érteni véljük, de kint a templom előtt kéregető mocskos hajléktalan emberben már nem ismerjük fel a mai koldus Lázárt. Pedig mi vagyunk a gazdag ember, akiről a szentírás mondja, hogy az asztaláról lehulló ételmaradék is elég lenne a koldusnak. A kulcskérdés az, hogy a koldus Lázárban milyen formában lehet felismerni Jézust. Ez rettenetesen nehéz feladat. Erre mondja Simone Weil, hogy mindaddig nehéz, amíg én nem leszek Jézus-arcú.

Hogyan hajolna le Jézus ebben a helyzetben?

Ha nekem sikerül a Jézusi mozdulatot ellesnem, akkor nem lesz az probléma, hogy ne ismerjem fel az ő arcát. A mi gyakorlatunk valami ilyesmi volt. Azt senki nem gondolhatja, hogy a hajléktalan emberhez olyan könnyű odamenni. Hogy azokat a szagokat könnyű elviselni, az agressziójával könnyű bánni. Ez 25 év után ugyanolyan nehéz, mint az első pillanatban volt. Maximum sokkal jobban értem a mozdulatait, jobban értem a szenvedését, és ezzel párhuzamosan teljesen értem a társadalom értetlenkedését, a politikusok indulatát. Ez egy nagyon nehezen érthető helyzet, egy alig gyógyítható seb. És azért is tud a hajléktalan ügy ennyire központi kérdéssé válni, mert látható. Itt a téma, itt hever az utcán. Egyetlen egy kérdést kellene tisztáznunk, hogy meg akarjuk-e oldani ezeket a problémákat? És ez nem csak pénzkérdés. Alapvetően nem szabadna, hogy kérdés legyen, hogy egy aluljáróban ülő drogfüggő, ettől súlyosan szenvedő, a vizeletét tartani nem tudó fiatal fiú a pitbulljával ott maradhat-e? Szerintem alapvetően az a válasz, hogy nem maradhat ott. Nem az a kérdés hogy hova űzzük el, hanem hogy van-e megfelelő jogszabály, ellátás, ember, hogy őt onnan elmozdítsuk. Az egészen biztosan méltatlan mindenki számára, a döntéshozó számára is, hogy egy utcával odébb, az ott lakókra testálja a problémát.

Mi a teendő?

Azokra a konszenzusokra kellene eljutnunk, amelyekkel még mindegyikünk egyetért. Ez nem egy univerzálisan megoldható probléma, ehhez az kellene, hogy higgadtan végiggondoljuk, és az első lépéseket megtegyük. Lesznek eszközeink, nézzük meg, melyik működik. Semmi mással ne foglalkozzunk, mint hogy hogyan lehet elérni. Minden rendelkezésre áll, ha azokat az energiákat, melyeket csetepatékra pazarlunk, mind egy irányba tudnánk fordítani. És akkor még kell a jelenlét, oda kell menni, és ott kell megoldani. Mi szerényen – 25 év tapasztalatával – azt gondoljuk, hogy talán többet tudunk, mint az, aki most indulatosan nekiszalad a kérdésnek. A hatalom kötelezettségeit elismerve, a törvényhozónak a sürgető feladatait látva, de a mi tudásunkat beletéve kellene továbbmenni.

Mit tesz vagy nem tesz meg a politika?

Ezek nem politikai kérdések, ezek minden időben létező kérdések, egyformaképpen lehet kezelni – ugyanúgy mint a betegségeket, – függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai kurzus van. Az influenzának van egy gyógyítási módja. Ha a diagnózis influenza, akkor annak megfelelően kell kezelni. Nem lehet azt mondani, hogy a hajléktalanságot kell valahogy kezelni. Itt minden emberhez diagnózist kell felállítani, mellé ellátásokat, és szociális gyógyszereket kell rendelni. Mert van, aki már ebbe beleszületett, és van, aki egy családi krízis után vezető beosztásból hirtelen került ilyen helyzetbe. Egészen más gyógyítási út, kísérés szükséges mindkét esetben. Amíg ez nincs meg, addig úgy harcolunk a hajléktalanság ellen, mintha „A betegség” ellen harcolnánk általában, és nem tudjuk megkülönböztetni az influenzát a szívinfarktustól. Az a mondat biztosan igaz: az aluljárókban betegen lakni nem jó! És ide menjünk vissza, és azon vitatkozzunk, hogy hogyan és mit csináljunk? Ez állami felelősség. Mindig az erős felelőssége, hogyan bánik a gyengével! Nem biztos, hogy a demokrácia vívmánya, ha a gyengét hagyjuk még gyengébbé lenni. Van egy pillanat a betegségekben, és a szociális betegségekben is, amikor be kell avatkozni. És azt gondolom, erről kellene beszélnünk, hogy hol vannak ezek a pontok, és milyen eszközeink vannak. Azt gondolom, hogy ezt elmulasztottuk az elmúlt időkben.

Mi viszi előre, mikor érzi, hogy eredményes?

Nálunk a siker mértékegysége más. Minden napra jut valami eredmény, aminek örülni tudunk, de minden napra jut valami kudarc is. Az energiát az adja, hogy nagyon jó csapattal dolgozom. Együtt küzdünk a terepeken, és mindig jut valami feloldó történet, megoldást ígérő feladat, amivel érdemes továbbmenni, nagy levegőt venni. És persze rengeteg kéztördelés is van, hogy hogyan tereljük jobb irányba a közgondolkodást, valamiképpen megmozdítsuk a társadalmat, hogy itt közös feladatok vannak. A Máltai Szeretetszolgálat mára olyan nagy lett, hogy számít, mit mond. Nehéz, de nagyon örömteli a munkánk.

Pálfay Erzsébet

One Comment

  1. Kedves Helka! Ennél azért nehezebb a kérdés, ha nagyon leegyszerűsítem, akkor a szabad akarat miatt; külön történet a koldusmaffia…

    A rászorultak nagyon sokféle segítséget kapnak és elfogadnak, miközben az együttműködési készségük finoman szólva is változó. Gyorsan eljutunk a magánszféra határáig, amit nem léphetünk át. Itt vidéken szép nagy kertek tartoznak a házakhoz, emberkéz is akadna, aki művelhetné, aztán mégse. A legjobb minőségű termőföldekről írok… És tudod, hol kapcsolódik be a munkába a gyerek? A középrétegnél. Mielőtt megkérdeznéd, az iskolának 3 kertje van, kertészbácsival és elkötelezett pedagógusokkal. Az egyház is partner a témában (igen, a katolikus). Lát a gyerek és a felnőtt is mintát, kaphat segítséget ugyancsak többfélét.

    A szegény réteg azon része sem tör ki, akinek lenne rá lehetősége…

Minden vélemény számít!