Mohamed és Árdá Víráz túlvilág-járása

Mi lesz a sorsunk halálunk után? Az ember folyamatosan keresi a választ. Ez a vallások egyik központi kérdése, és erre adnak egész részletes választ a különböző hagyományok túlvilág-járás történetei.

A Korán-fordításáról ismert Simon Róbert ősszel megjelent könyvében két közel-keleti történettel ismertet meg bennünket: először Árdá Víráz túlvilági útjával és tanításaival, mely a zoroasztrianizmus hagyománykörében született, utána a minimum ezer esztendővel később élt Mohamedével. Árdá Víráz és Mohamed megjárják a Paradicsomot és a Poklot (azok különböző szintjeit), képet kapnak az üdvözültek és az elkárhozottak sorsáról azért, hogy visszatérve övéikhez, hűen beszámoljanak mindarról, amit láttak és tapasztaltak, átadják az Isten üzenetét, és ezzel erős motivációt adjanak népüknek a helyesnek tartott életvitelre. Hasonló jellegű művek akkor születnek, amikor a korábbinál nagyobb szerepet kap az egyén és az egyéni felelősség.

E két – időben meglehetősen távol álló – történetet azért érdemes egymás mellett vizsgálni, mert Ardá Víráz története feltehetően hatott többek közt Mohamed történetére is, bár rövidebb és egysíkúbb, mondanivalója, tanítása kevésbé differenciált; és míg Mohamed történetében a Paradicsom a részletesebben kidolgozott, addig zoroasztrianus elődjében a Pokol, ami mutatja, hogy a korábbi vallási felfogásban nagyobb szerepet kapott a helyes cselekedetek motivációjában a félelem, mint későbbi párjában. Noha az Istentől való félelemre erősen épít a Mohamed-történet is, mégis, a fényes jövő ecsetelésével az sokkal kevésbé nyomasztó, mint Árdá Víráz története.
A végidőre, és a végidőben megvalósuló jutalmazásra és büntetésre kihegyezett apokaliptikus irodalom többnyire Isten igazságosságát helyezi előtérbe: az ember tettei mérlegre kerülnek, ami alapján vagy büntetésben, vagy jutalomban lesz része. Ebben a szemléletben kevéssé érvényesül az isteni jóság, irgalom, megbocsátás vagy a kegyelem: egyedül az ember cselekedetei számítanak (a zoroasztrianizmusban gondolatai, szavai, cselekedetei!). Ennek ellenére mind Árád Víráz esetében, mind Mohamed esetében találunk „kibúvókat”, melyek halványan jelzik a mindent elsöprő isteni jóság és irgalom lehetőségét. Így a Hieronymus Bosch Poklához hasonló zoroasztriánus pokol elképesztően taszító mivoltát erősen ellenpontozza az a tanítás, miszerint a végítéletkor a tűz általi megtisztulás mindenki osztályrésze lesz, így azt követően már nem lesz különbség a korábban jó és rossz emberek között. Tehát a pokol átmeneti. Továbbá megjelenik a bűnbánat-bűnbocsánat is, de nincs még akkora jelentősége, mint később a kereszténységben. Aki megbánja bűneit, az a pokolba kerül, akárcsak bűnbánatot nem tanúsító társai, annyi kedvezményben részesül, hogy őt csak a sötétség és a bűz gyötri, más nem.

Mohamed történetéből pedig az derül ki, hogy a legnagyobb bűnök is megbocsátást nyernek a hit által. Ha valaki minden lehetséges rosszat elkövetett és semmi jót nem tett, de van nála egy írás az iszlám legfontosabb mondatával: „Nincs más isten, csak Isten, és Mohamed az ő küldötte.”, akkor bűnei szerte foszlanak. Az iszlámnak ez a legfontosabb gondolata, mely az iszlám vallás öt pillére közül az első, többször is előfordul Mohamed túlvilágjárás történetében. Olvashatunk  Isten kakasáról, aki minden hajnalban megszólal odafönt az égben: „Nincs más isten, csak Isten”,  mire a földi kakasok is elkezdik ezt fennhangon ismételgetni. És a Paradicsom kapujának felirata szintén ugyanez: „Én vagyok az Isten, nincs más isten rajtam kívül”, ami voltaképp összecseng a mi első parancsolatunkkal. Mindebből jól látszik az is, hogy a hit kontra cselekedetek általi üdvözülés dilemmája nem új keletű: évszázadokkal megelőzte a kereszténységet.

Megjelenik továbbá a cselekedetek mechanikus elbírálása mellett az isteni kegyelem és szeretet – még ha csak egy mondat erejéig is, mikor így szól Isten: „Nem az érdemeitek, hanem nagylelkűségem, nagyságom és szeretetem szerint fogok juttatni.”

Természetesen mindkét utazás-történetből kiderül, mi a helyes és a helytelen magatartás az adott vallási közösségben,  de hogy a történet hallgatója/olvasója el ne tévedjen az aprólékos felsorolásban, Árdá Víráz hazatértekor tömören megfogalmazza a legfontosabbat: „ …az éhezőnek és a szomjúhozónak táplálékot kell adni. Aztán kérdéseket kell feltenni nekik és parancsot adni arra, mit tegyenek”.  – A Mt. 25.35 gondolatának korábbi megfogalmazása ez, megtoldva azzal, hogy nem elég odavetni az alamizsnát, segíteni kell a rászorulót az önálló továbblépésben is.

Mohamed története is ad részletes útmutatást, de az is kiderül, hogy enélkül is el kell tudnunk boldogulni, mert a szöveg szerint Isten kegyéből ugyan csak parányi hányadot kapott az ember (ahogy utánaszámoltam, 1/1012-ed részt), még a madarak és a halak is többet kaptak,  mégis ez pont elegengő ahhoz, hogy az ember felismerjen minden dolgot, és különbséget tegyen köztük. De helyesen és helytelenen túllépve a Mohamed-történet szerint az ember legfőbb feladata nem más, mint hogy megismerje önmagát. A gondolat újplatonista és sztoikus gyökerekig nyúlik vissza, és az ortodox iszlámtól meglehetősen messze áll, a népi iszlám ezen szövegében azonban otthonra talált ez a misztikusok által felkapott és életben tartott tanítás.

Számunkra fontos lehet még az egyik angyal imája, akivel Mohamed találkozott, hisz akár Jézus értünk mondott imája is lehetne. Ez az angyal hóból és tűzből van, és benne a hó nem oltja ki a tüzet, a tűz nem olvasztja fel a havat. Imája így hangzik: „Úr Isten, aki egyesítetted a havat és a tüzet, arra kérlek, hogy hasonló képpen egyesítsd szolgáid szívét, akik engedelmeskednek neked…”. „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” – Mondja Jézus, hasonló húrokat pengetve.

(Simon Róbert: Etűdök a halálról – Corvina Kiadó, 2013)

Varga Tímea

Minden vélemény számít!