Florenszkij: A kultusz filozófiája

Istenfélelem. Nagyon messze kerültünk ettől a szótól, gondolattól. Inkább azt szoktuk hangsúlyozni, hogy Jézus mindig azzal biztatta tanítványait: ne féljetek. A másik gondolatunk az lehet az istenfélelem kapcsán, hogy az Ószövetség istenképe bizony félelmetes, hisz a történeteket olvasva azt látjuk, haragvó és bosszúálló. Ettől a képtől azonban ma már igyekszünk távol tartani magunkat. Florenszkij – a száz évvel ezelőtt élt és alkotott orosz pap, teológus,  filozófus és vértanú – könyvét mégis az istenfélelem fontosságának hangsúlyozásával kezdi.

florenszkij_ujabb.inddDe vajon mit ért ő istenfélelem alatt? A bűnös személyünkre következetesen lesújtó igazságos Istentől való rettegést? Nem, számára az istenfélelem oka nem Isten ilyen-olyan tulajdonsága, melyet ráaggatott évszázadok, évezredek alatt az istenkereső ember, hanem az Isten ismeretlensége, elképzelhetetlen és felülmúlhatatlan nagysága, tőlünk, a mi világunktól radikálisan különböző mivolta, azaz transzcendenciája. Ez az, amit Rudolf Otto úgy fogalmazott meg, hogy Isten „mysterium tremendum”, azaz rettenetes, félelmetes titok. Minél inkább közeledünk ehhez a titokhoz, annál erősebb a félelem, így az istenfélelem egyszersmind istenközelség, azaz Isten igenlése, és a vallás és istenkapcsolat elengedhetetlen része.
Az istenfélelem közegében megsejtjük a számunkra ismeretlen és felfoghatatlan Istent, és ennek talaján megszületik a kultusz, mely világunk és az isteni világ, az immanens és a transzcendens, a földi és az égi találkozási pontja. A kultusz nem csupán keresztény jelenség, hisz az ember Istent érezte és kereste már jóval előttünk is. Az Istennel való találkozás elsöprő félelmetessége a kultuszban is megjelenik. A pogány kultuszokban az emberáldozat, az ószövetségi kultuszban az állatáldozat roppant erejűek, de még így is csak halványan emlékeztetnek a transzcendens Istennel való találkozás elemi erejű félelmetességére. Azonban míg az ókori pogány és ószövetségi kultuszok ezt a félelmet közvetlenül kényszerítették ki, a keresztény kultusz visszafogottabb: noha maga az Úr lesz áldozattá minden egyes alkalommal, mivel ez nem jelenik meg a közvetlen érzékelés szintjén, Isten transzcendenciája, így félelmetessége nem olyan nyilvánvaló, mint a korábbi kultuszok gyakorlatában.
A kultusz vezeti az embert a Szentséghez, mely – Szent Ágoston szavait idézve – „a láthatatlan kegyelem látható formája”. A szertartások pedig azok a konkrét cselekedetek, melyek képessé teszik az embert ennek a  kegyelemnek a befogadására, a kegyelmet pedig befogadhatóvá teszi az ember számára. A szertartás voltaképpen Jákob lajtorjája: rajtunk áll, hogy istenfélelemmel telve felsétálunk-e rajta…

Varga Tímea

Minden vélemény számít!