Meglepő következtetéseket vonhatunk le a talentumokról szóló példabeszédből

Jézus kedvelte a meghökkentő példabeszédeket, s a talentumokról szóló történet valószínűleg a mai fül számára is a legmegdöbbentőbbek között van.

 

talentum

Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott. Jött, aki öt talentumot kapott, és felmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. – Jól van, te hűséges, derék szolga – mondta neki ura. – Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! Jött az is, aki két talentumot kapott, s így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd, másik kettőt szereztem. – Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt: Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. – Te mihaszna, lusta szolga! – kiáltott rá ura. – Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik. Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. (Mt25,14-30; Szent István Társulat bibliafordítása)

Miért mondtuk, hogy a mai fül számára különösen meglepő ez a történet? Mert szociálisan érzékeny korunkban a jézusi tanításnak azokra az üzeneteire „vagyunk vevők”, amelyek az erősebbek, a gazdagabbak kimagasló felelősségét állítják a középpontba.

A gazdag ifjúnak ugye azt tanácsolja Jézus, hogy ossza szét a vagyonát (Lk18,18-23). „De jaj nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigaszotokat. Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok!” – mondja egy másik helyen (Lk6,24-25). És persze a meghökkentő hasonlatokat kedvelő Mestertől azt is tudjuk: a gazdag embernek nehezebb bejutni a mennyek országába, mint a tevének átbújni a tű fokán (Lk18,24-25). Annak a gazdag embernek például, aki a szegény koldus Lázár szeme láttára dőzsölte végig az életét, nem is sikerült ez az átbújás – derül ki egy másik példabeszédből (Lk16,19-31).

Azt a homályos érzést hajlamosak erősíteni bennünk a fentiek, hogy valamiféle „progresszív adózás” pártján van a Jóisten, mintha alapvetően a gazdagabb, erősebb emberek vállára nehezednének a világ terhei, megoldandó problémái; míg a szegényebb, gyengébb, tehát kiszolgáltatottabb embereket sújtja épp elég gond-baj, ha azzal megküzdenek, az nekik elég az üdvözüléshez.

Nos, ennek a homályos érzésnek most el kell oszlania, ha elolvastuk a talentumokról szóló példabeszédet. Ez ugyanis alapjaiban kérdőjelezi meg a Jóisten ítélkezési szempontjairól kialakult sejtésünket. Úgy látszik, az Úr mégiscsak inkább a „lineáris adózás” elvével rokonszenvez: aki fele annyit kapott, attól fele annyit kér számon, nem kevesebbet…

Azaz: a szegénynek, a gyöngének is megvan a maga felelőssége.

Nem vagyunk felhatalmazva arra, hogy Jézus példabeszédeit kikerekítsük, de talán nem szentségtörés, ha vélelmezzük, hogy az Úr színe előtt a szegény Lázárnak is szembesülnie kellett a kérdéssel: ő vajon mindent megtett azért, hogy sanyarú sorsából kikeveredjen? Vajon jól gazdálkodott a maga talentumaival, amikor egész életét azzal töltötte, hogy a gazdag ember küszöbén koldult, azt lesve, mikor pottyan le neki valami? S ott, az Úr színe előtt már nem mutogathatott a gazdag emberre, nem panaszolhatta fel annak szívtelenségét – akkor ugyanis a saját talentumaival kellett elszámolnia: azzal a kevéssel, amit kapott.

Levonhatunk ebből néhány olyan következtetést ma – a szociális érzékenység és a társadalmi igazságosság eszméitől hangos korunkban –, amivel talán nem szívesen szembesültünk mindeddig.

Az olvasó, akihez ezek a sorok eljutnak, biztosan nem tartozik sem a világ legszegényebbjei, sem a leggazdagabbjai közé. Csak nézőpont kérdése tehát, hogy sok vagy kevés talentumot mondhat a magáénak; mindig van, akinél gazdagabbnak és erősebbnek, s van, akinél szegényebbnek és gyengébbnek érezheti magát.

Például ha alkalmazottként dolgozunk egy vállalatnál, nyilván kevesebb a felelősségünk a cég működéséért, mint a főnökünknek vagy a tulajdonosnak – de nem nulla. Bizony, alkalmazottként is számon kérhetőek vagyunk: az a keveset, amit módunkban állt, megtettük-e azért, hogy a cég etikusan, a szűkebb és tágabb közösség javát szolgálva működjön?

Ha mondjuk kisvállalkozásunk van, nyilván kevesebbet tehetünk a piaci (és a társadalmi) viszonyok befolyásolásáért, mint egy multinacionális nagyvállalat döntéshozói. De azzal e kevéssel, amit megtehetünk, mégiscsak el kell számolnunk egyszer, s akkor majd nem mutogathatunk a „szemét multira”.

Fogyasztóként kesereghetünk azon, hogy a tömegtársadalmakat uraló cégek konzumidiótának néznek minket, és mindenféle alantas eszközökkel, manipulációval lenyomják a torkunkon megkérdőjelezhető értékű termékeiket és szolgáltatásaikat. De előbb-utóbb szembe kell néznünk azzal a kérdéssel: a mindennapok apró döntéseiben – a vásárlási szokásoktól a gyereknevelésig – megtettük-e, amit tehettünk, hogy ez ne így (vagy ne ennyire így) legyen?

Jó lelkiismeret-vizsgálatot kívánunk mindenkinek.

Bethlenfalvy Gábor

***
A cikk eredetileg az Érmeháló.hu-n jelent meg.

Minden vélemény számít!