Gérecz Attila nyomában, Séták a költő életének fontos helyszínein, Gyermekkor

Dunakeszi, Állomás sétány 15.

Kivittem a hallgatókat az Ilka patakhoz a délutáni mérésre. Volt másfél órám, két út állt előttem: alszom egyet, vagy Gérecz nyomába indulok. Utóbbi mellett döntöttem (akik jobban ismernek, tán el sem hiszik…), s a gödi tábor felé ívelő jobb kanyar helyett nagy erővel nyomtam a gázpedált Dunakeszi irányába. A kettes főútról nem lehetett balra fordulni, így kisebb kavillózás után sikerült csak Dunakeszi-Gyártelep állomás felé hajtanom, s a sínek alatti félhomályos aluljáró előtt bekanyarodnom az Állomás sétányra. Szűk és barátságos utcák nyíltak a dús növényzettel benőtt egy-két emeletes házacskák között. Meseországba érkeztem!

A becsukott, kitárt, néhol lengedező zöld és barna spaletták felső szélén mindenütt kifaragott szív rögtön világossá tette, miért hívják „mézeskalács-telepnek” ezt a különleges városrészt. Jobbra, a többitől eltérő, kétemeletes, fehérre meszelt, különösen hosszú épület kígyózott, kiszögelésekkel, kőfaragványokkal, több lépcsőházbejárattal, s persze a szivecskés spalettákkal. Az út szinte nekivitt a következő háznak, leparkolni nem volt hely, de a hosszú ház utolsó traktusa mellé érve már megpillantottam az emléktáblát:

 

„Gérecz Attila 75 éve e házban született.

A költő és öttusázó 1956 hősi halottja.”

Elszáradt koszorú és kifakult nemzetiszínű szalag lengedezett a lágy nyári szellőben. Előrébb hajtottam a szembe jövő épület mellett, ötven méterre kényelmesen meg lehetett állni. Körülnézés nélkül siettem vissza az emléktáblához, bekukucskáltam a legközelebbi lépcsőházajtón, észrevettem, hogy hátrafelé kis kert van, melyre a Visszfény című versben utal a költő.

(Anyámnak)

A ház előtt majd kert lesz; üldögélni
a tó partján fogsz késő délután,
s a megtört fény öledre tér pihenni,
elringva arcod szelíd mosolyán.

 (Gyűjtő, Kisfogház, 1954.júl.)

Majd felpillantva az emeleti ablakokra nagy sárga molinó szúrt szemet „Eladó!” felirattal és telefonszámmal.

– Egy kis múzeumot, vagy emlékszobát lehetne kialakítani a költő emlékére! – morfondíroztam félhangosan. De rögtön le is hűtöttem magam: vajon milyen kiállítási tárgyakat tudnánk elhelyezni benne, mikor fénykép is csak néhány lelhető fel összesen az alig huszonhét évesen, az ötvenhatos szabadságharcban hősi halált halt egykori öttusa válogatott sportolóról. Három oldalról körüljártam az épületet, a negyediken a zártkertek mögött közvetlenül már a váci fővonal sínjei húzódnak.

Indultam visszafelé a kocsimhoz, de gyalogosan nem kerültem már el az út közepére terjeszkedő  barátságos, sárga épületet sem. József Attiláról elnevezett kultúrház, rajta az építési évszám: 1914. Tehát már tizenöt éve itt állt Gérecz születésekor. Belépni nem lehetett, oldalaztam hát mellette tovább, a hosszúkás épületen több emléktábla informált, hogy itt működött a MÁV tiszti telep első iskolája (akkor ide kellett járnia Gérecznek is!), jelenleg Uray György színház (és több dal- és néptánckör) otthona is. A hosszú ablaksor alatt mészkő talpazaton József Attila mellszobra áll.

– Hm, hát nem lehetne a másik Attiláról elnevezni a házat? És neki is szobrot emelni a költőtársa mellé? Mi köze lehetett József Attilának Dunakeszihez?

Egy elhúzó vonat zaja tovább rajzolta bennem a párhuzamokat a végtelenbe.

Mennyire meghatározta Gérecz életét ez a telep és a vasút (holott semmilyen leírás nincs eddig ezzel kapcsolatban). Édesapja Gérecz Ödön, a MÁV mérnöke. Művelt, zenét és irodalmat ismerő és értő ember, vitézi címmel. A húszas évek Magyarországán a megbecsült társadalmi réteghez tartozott, a „vasút” intézménye állam volt az államban.

Természetes volt, hogy egy ilyen ember fia is hasonló pályára térjen a társadalmi megbecsültség szempontjából. Egyenes út vezetett a háború miatt már Sümegre költöztetett nagyváradi hadapródiskolába.

Lépdelek tovább, az eddig kihalt sétányon egyre többen jönnek velem szembe. A kultúrház mögött térré szélesedik a szűk sétány, jobbra újabb hosszú épület: a Dunakeszi Járműjavító. Ja, persze! Mennyit hallottam már róla, onnan özönlenek kifelé a munkások, véget ért a műszak. Mostanában is téma volt a napi sajtóban a gyár jövője. Itt építették a híres Aranyvonatot és a kormányzói vonatokat is.

Jobbra meg sorra az egyszintes, barátságos, kiskertes sorházak, megfelelői a budapesti Hős utcai hasonló tisztviselőtelepeknek. Szabályos körönd nyílik balra, a gondozott park közepén országzászló. Az épületek szimmetrikus elrendezésűek, mutatják az egykori hierarchikus rendet. (Sokat olvastam a XIX-XX. század fordulóján épült hasonló mintatelepekről, ahol a tőkések (gyárosok) messzemenősen gondoskodtak alkalmazottaik lakhatási, szociális és kulturális körülményéről, óvodát, iskolát, orvosi rendelőt, kultúrházat, felekezetenként templomot építve a dolgozóknak.)

A kupolás, kétszintes épületekben a magasabb beosztású szakemberek élhettek családjaikkal, a kisebbekben például a művezetők, a szakmunkásoknak a telep szélén álló nagyobb házakban jutott lakás.

Vitéz Gérecz Ödön, Básthy Irén, és a három fiú: Ödön, Árpád és Attila

Vitéz Gérecz Ödön, Básthy Irén, és a három fiú: Ödön, Árpád és Attila

Gérecz gyerekkoráról szinte semmit nem tudunk. Tizenötévesen, 1944-ben került Sümegre, a már említett hadapródiskola diákjaként, ám már korábban, 1939-ben, vagy 1940-ben átköltözött a család Budapestre, a Munkácsy Mihály utcába. De a gyerekkorát, általános iskolai éveit minden bizonnyal ezen a dunakeszi telepen töltötte. Jobb és barátságosabb környezet volt ez, mint ma egy újonnan épült lakóparkban élni. Gérecz a leírások szerint már 18-19 évesen komoly eredményeket ért el öttusában, itt kellett ehhez megtanulnia az alapokat. Elképzelhető, hogy az alagi pályán lovagolt (ehhez közel neveztek róla el egy fél utcát), a telep melletti sportpályán ismerkedett az atlétikával, s rövid életének oly fontos szimbólumává váló Duna is egy pár perces sétával megközelíthető volt, ahol apja, vagy esetleg valamelyik bátyja az első úszótempókat taníthatta neki. (Verseiben soha nem említette sem apját, sem testvéreit, édesanyját annál többször. Az összesen negyven egynéhány költemény mindegyike rabságban született 1954 és 1956 között, s már csak édesanyjával volt kapcsolata, hiszen édesapja 1943. március 15-én meghalt, bátyjai pedig emigráltak.)

Ilyesmiken merengve indultam vissza az Ilka patakhoz a jövő mérnökeiért. A tábor két hete alatt többször visszatértem a Dunakeszi MÁV telepre, összesen több mint egy tucatnyi embert magammal cipelve, hogy lássák ők is ezt a Magyarországot. Amiről már csak az épületek mesélnek, meg persze Gérecz Attila, életével, halálával, s legfőképpen a költeményeivel.

Minden vélemény számít!