IGEN

A pszichológiához fűződő viszonyának mi a története?

Több oka van annak, amiért az érdeklődésem ebbe az irányba indult. Az első, és ez személyes: az útkeresés. Szerettem volna megérteni a saját - családi - történetem, szerettem volna megtudni, hogy mit kaptam, és mit nem kaptam meg. A másik pedig azt gondolom, a papságnak valamennyire lényegi eleme, ha én Isten és Ember között valamiféle közvetítő munkát végzek, akkor ne csak az Istent ismerjem meg a lehető legjobban, amennyire ez lehetséges, tehát ne csak teológiai tanulmányokat folytassak, hanem azokat is, akik felé közvetítjük az Istent, az Embert, legalább annyira meg kell ismernem. Az előbbinek a szaktudománya a teológia, utóbbinak szaktudományai a humántudományok, a pszichológia, a szociálpszichológia. A papságom alapvető részének tekintem azt, hogy lélektani ismereteim, pszichológiai tudásom legyenek. Azt gondolom, hogy amikor a kereszténység indult, akkor ez a két terület nem is vált el egymástól. A pszichológiát nem valamiféle stratégiai elemként kezdtem el tanulni, hanem abból az egyszerű megfontolásból kiindulva, hogy az egyháznak a dolga, hogy szolgálja az embert. Engem az nagyon is foglalkoztat, és mindig is foglalkoztatott, hogy mi az, amiben nekünk járatosnak kell lennünk ahhoz, hogy az embert jól tudjuk szolgálni. Úgy tűnik, hogy ma abban az időben élünk, hogy az ezzel kapcsolatos tudás nagyon sokat tud segíteni abban, hogy a másik embert jól tudjuk szolgálni. Az egyház nem azért van, hogy a maga berkein belül szolgálja azokat, akik meg vannak keresztelve, meg vannak, bérmálva, hanem az egyház küldetése az, hogy az Embert szolgálja. Teljesen függetlenül attól, hogy hol áll, hol ül, vagy milyen ruha van rajta.

Gondolom akadnak bőven bírálói.

Biztos voltak, és lesznek is olyanok, akik kritikusan nézik azt, amit teszek, ahogyan működök. A leginkább azt szokták rajtam számon kérni, hogy papként nem a lélektani dolgokkal kellene foglalkoznom, hanem az evangéliumot kellene hirdetnem. Teljesen egyetértek ezzel: igen ám, de az emberi tapasztalat azt mutatja, - és éppen a szentírás gyönyörű történetei utalnak erre - hogy szükség van egy olyan talajra, közegre, kapcsolatra, lehetőségre, ahol az evangélium egyáltalán el tud hangozni. Az evangéliumnak, mint jó vetőmagnak előbb meg kell ágyazni, annak valami jó termőtalajra kell hullani. Magunkat gyakran megnyugtathatjuk azzal, hogy mi szórjuk az Isten igéjét, csakhogy ha azok a magok a mi járatlanságunk, akár nemtörődömségünk, vagy a mi tudatlanságunk miatt sziklára vagy tövisek közé hullnak, akkor nem védekezhetünk azzal, hogy mi elvetettük a magot. Mert hova szórtuk? Megágyaztunk-e neki? Ezzel a hasonlattal tudnám legjobban elmondani, miért használok egyszerű nyelvet. Sok esetben tudatosan nem használom a teológia alapvető kifejezéseit sem: azt gondolom az emberi lélek, az emberi szív az a talaj, ahová el lehet vetni az evangélium vetőmagját.

Több mint tíz éve találkozik több száz emberrel keddenként, és tart számukra előadásokat. Ezeknek mi a célja?

A keddi alkalmakba - és ezt tudatosan találkozásnak és nem előadásnak tartom - nagyon sok minden belefér. Ha az egyház szóhasználatával szeretnék élni, és az egyház keretein belül meghatározni, hogy mit gondolok arról, hogy mit jelentenek a keddi alkalmaink, akkor nagyon egyszerűen azt mondanám, hogy ezek a pre-evangelizáció kategóriájába tartoznak. Ha egyszerű hétköznapi szavakkal élve arra törekszem, hogy megszólítható, elérhető legyen bennünk az a valaki, aki az élet nagy kérdéseivel foglalkozik. És ahol bennünk az élet nagy kérdései elhangoznak, már biztosak lehetünk benne, hogy ott az élet spirituális kérdéseivel találkozunk. Az élet nagy kérdései pedig összefüggésben vannak az élet egyszerű, hétköznapi és nagyon banális témáival is. Ezért aztán az alkalmainkon ugyanúgy fontos az első cseresznye finom íze, egy szép kép látványa, egy vicc, vagy a gyerekekről szóló történet, mint akár a teológiai gondolkodás egy-egy gyöngyszeme. Ezek mind az élet részei, és együtt vesznek részt azokban a kérdésekben, ami az életünk lényegére és értelmére kérdeznek rá.

A kezdetben többnyire csak katolikus fiatalokat vonzó találkozások hallgatóság mára életkori és vallási tekintetben is heterogénebbé vált. Egy felmérés szerint 60%-ban vallásukat rendszeresen nem gyakorlók keresik fel. Ők vajon mit keresnek?

Olyan világban élünk, ahol nagyon szívesen helyezzük a hangsúlyt önmagunkra. Ez egyben azt is jelenti, hogy nagyon nagy kérdéssé váltunk saját magunk számára. Ezért a ma embere nagyon szeretné megérteni, megismerni magát, rájönni, miért van ebben a világban, hogyan tudná a saját egyediségét kibontakoztatni? Ez azt is jelenti, hogy hangsúlyeltolódásban vagyunk. A társas-kapcsolati világ felől nagyon határozottan az individualitás világa felé mozdultunk el az elmúlt huszonegy-néhány évben. Ennek persze történelmi okai is vannak. A diktatúra világában az ember a maga individualista világát nem tudta kiművelni, kidolgozni. Rengeteg külső akadályba ütközött, és a rendszerváltozásnak egyik lehetősége az is, hogy ezek a külső korlátok kevésbé léteznek. Ám ennek az lett a következménye, hogy egészen tanácstalanná, bizonyos szempontból eszköztelenné váltunk a társas kapcsolati világunkban. Nem találjuk meg jól a párkapcsolatainkat, a párkapcsolatainkban a helyünket, nem tudunk igazán elégedettek vagy boldogok lenni a házasságunkban. Nagyon sok individuális célkitűzésünket nem tudjuk egymással összeegyeztetni, főleg nem a kapcsolatainkkal, vagy a családi életünkkel.

Hogyan látja a ma emberét, mi az érdeklődésük legfőbb iránya?

Minden évtizednek megvan a maga súlyponti témája. Ez elkezdődött az értelmi intelligenciával. Emlékszem micsoda slágere volt fiatalkoromban az IQ teszteknek. Aztán változott kicsit a világ, eljött az a korszak amikor az érzelmi intelligenciának a témája került elő, és rájöttünk, hogy vannak nagyon okos emberek, akik mégis nagyon esendőek, és hallatlanul nehezen tudnak a kapcsolataikban és életükben tájékozódni. Vannak, akik a sok eszükkel nagyon kevésre viszik, mások kevesebb ésszel sokkal többre. Nyilvánvalóvá vált, hogy létezik olyan, hogy EQ. Most amikor az érzelmi intelligencia témáját már valamennyire körbejártuk, és megérintettük, rájöttünk, hogy van itt egy újabb nagy terület, a spirituális intelligencia (SQ). Azt gondolom, hogy a XXI. század eleje egyszerre szól a spirituális intelligencia fontosságáról, de még inkább a társas intelligencia témájáról. És ez nem véletlen: individualitásunk előtérbejutásával éppen a társas kapcsolataink húzták a rövidebbet, nem tudunk eléggé otthonosak lenni a kapcsolatainkban.

Mivel bocsájtaná útjára, mivel segítené egy önálló életét elkezdő fiatalt?

Akkor tud egy fiatal egészségesen, természetesen és jó úton növekedni, ha gazdag emberi kapcsolatokban él. Egy fiatalnak biztos olyan irányokat mutatnék, ahol van lehetősége érzelmileg gazdag, és differenciált kapcsolatokban részt venni, ahol meg tudná találni azokat a területeket, ahol a művészi érzékenység, a testkultúra, az érzelmi világnak a gazdagsága, és színes területei tudnak benne kifejlődni és kibontakozni.

A Pálferi-jelenség, hírnév mögött nem leselkedik veszély?

Nem élek semmiféle hírnévben, nagyon óvakodom attól, hogy elkezdjem magam úgy látni, ahogy engem kívülről látnak. Nekem nagyon megfelel az a látásmód, ahogy magamat belülről látom. Számomra sokkal fontosabb, hogy folyamatosságban lássam és érzékeljem magamat. Ebben a folyamatosságban az elmúlt években akár mi is történt odakint, idebent nem történt túl sok változás: én ugyanolyan vagyok. Nagyon a szemem előtt tartom Hamvas Bélának egy gondolatát, aki azt mondta: „óvakodjunk attól, hogy elkezdjünk a saját életrajzunkban élni". Én a saját életemet élem, nem a mások által megírt életrajzban élek.

Kit szeretne behívni az IGEN szellemi asztaltársaságába, és mit kérdezne tőle?

Bagdy Emőkétől szeretném megkérdezni, mit üzenne a „jegyespároknak", akikkel találkozom? Folyamatosan viszem a jegyes csoportokat, így van alkalmam arra, hogy házasság kötés előtt álló fiatalokkal beszélgessek. Kíváncsi vagyok, ő mit mondana, mi lenne az a néhány fontos dolog amit szerinte a házasságkötés előtt álló fiataloknak érdemes volna hangsúlyozni.

Pálfay Erzsébet