IGEN

Kezdésként hadd tegyük fel előző interjúalanyunk, Bagdy Emőke Önhöz intézett kérdését: mivel tudna segíteni azoknak a szülőknek, akik elkeseredetten küzdenek a magatartászavaros gyermekükért; hogyan lehet a pedagógusokkal együttműködni ez ügyben?

Mára az olyan típusú serdülőkori pszichiátriai problémák, mint a tanulási zavar, viselkedészavar, hyperaktivitás - és újabban a nyelvi zavarok is - a fiatalok 60%-ánál fellelhetők.

Igen magas aránynak tűnik, mi az oka ennek?

Valóban, ám ezt a tudományos kutatások is igazolják. A problémáknak általában fiziológiai oka van, mindegyikhez hozzájárulhat a magzati korban, a szülés alatt, vagy a születés után elszenvedett agyi károsodás, oxigénhiányos állapot, minimális agyvérzés, amit korábban úgy mondtak, hogy minimális agyi funkciózavar. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy ahol ez a károsodás valószínűsíthető - pl. újszülött-kori Apgár érték vonatkozásában, akár később magas lázzal járó állapotok, amik valóban hatnak az idegrendszer korai szerveződésére - akkor sem biztos, hogy megjelennek ezek a problémák. Ez felveti azt a gyanút, hogy az organikus ok mellett a környezettel való kapcsolat meghatározó. Vagyis, egy valószínűsíthető organikus probléma esetén a környezet megfelelő magatartása csökkentheti vagy meg is szüntetheti ezt a problémát. Más esetben viszont, ha nincs semmiféle organikus előzmény de a környezet magatartása nem adekvát, akkor sokkal súlyosabb formában jelennek meg ezek a magatartászavarok, mint azoknál a családoknál, ahol a környezet megfelelő támogatást tud adni.

Mit jelent ez esetben a környezet adekvát magatartása?

A hiperaktivitás sokkal gyakrabban fordul elő pl. csecsemőotthonokban, állami gondoskodásban élő gyerekeknél, nevelőszülőknél élő gyerekeknél, de még örökbefogadott gyerekeknél is. Sajnos azt látjuk, hogy a családban élő gyerekeknél is emelkedik, ezért érdemes kicsit a családok mögé néznünk. Mennyiben és hogyan tudja azt a feladatát, teljesíteni a család, hogy olyan fiatalokat neveljen, akik majd megfelelően tudnak a társadalomhoz alkalmazkodni, annak kihívásaihoz, a teljesítményelvárásokhoz? Azt látjuk, hogy sokszor a teljes családokban sem mindig egyszerű a helyzet. A különböző szerveződések, a szülőknek a saját tapasztalatai, a családjukból hozott kép, a nevelési elveik, - amit általában a szüleik révén hoznak - valahogy nem jól illeszkedik, elbizonytalanodás figyelhető meg a nevelési attitűdök vonatkozásában, és ez az utóbbi 15 évben erősödött fel ennyire. Összefüggésbe hozhatjuk olyan ideológiai képződményekkel, mint a félreértelmezett liberalizmus. Azért mondom, hogy félreértelmezett, mert önmagában jó dolog lenne hagyni a gyereket, és csupán annyi irányítást adni neki, amennyire feltétlen szüksége van. De nem ez történik. Teljesen ráhagyó nevelés valósul meg, már a kezdet kezdetén is. Már a csecsemőkorban elkezdődik a teljes ráhagyás: hogy minden úgy van jól, ahogy a csecsemő kívánja. Sehol semmilyen formában nem jelenik meg a korlát és a szabályozás.

Hogyan kell egy gondos szülőnek szabályozni egy csecsemőt?

Fejlődés lélektani kutatók, csecsemőket vizsgálva - a személyiség-alap temperamentum - érzékenység vonatkozásában - 3 típust írnak le: a „könnyű", a „nehéz", és a „lassan felmelegedő" típust. A nehéz csecsemő azért nehéz, mert nehezebben alkalmazkodik, gyengébb a központi idegrendszer szabályozása. Alapszabályozási funkciókról beszélünk, mint alvás-ébrenlét, táplálkozás-ürítés szabályozása, tehát hogy hogyan és mennyi időnként igényli. Mostanában azt lehet látni, hogy azt mondják a fiatal anyukáknak, - nyilván jó szándékkal - hogy a gyermeket mindig meg kell szoptatni ha sír, éjszaka annyiszor kell felkelni hozzá ahányszor csak igényli, és elhűlten nézzük, hogy ebből semmiféle idegrendszeri szabályozás nem lesz. Azoknál a gyerekeknél, akik jól szabályozottak, nem lesz semmi gond, mert a gyerek valóban az igényei, az ösztön szükségletei szerint fog táplálkozni, aludni. Tehát ott az anyuka kompetens anyukának fogja magát érezni, mert ott a csecsemő azt fogja visszajelezni, hogy jól érzem magam. A nehéz csecsemőknél viszont mindig azt jelzi vissza, hogy nem érzem jól magam: fáj a hasam, nyűgös vagyok, semmi sem jó igazán. Fontos lenne, hogy pontosan azt a szabályozást, ami a saját belső jó közérzetünket biztosítja, segítse a szülő kialakulni. A lefektetési- és a táplálkozási idők rendszeressége belső elégedettséget, biztonságérzetet ad. (Ez nem csak a hiperaktivitás esetében, hanem a későbbi személyiségfejlődésében is a testi közérzet, a testi jóllét egy általános megelégedettség attitűddé válik.) Míg a másik csoportnál, ahol ez nem tud megvalósulni, nehéz helyzetben a szülő, mert egyszerűen nem érzi jól magát a gyerek.

Mit tegyen meg mindenképpen egy anya?

Itt arról érdemes beszélni, mit gondolnak ma a nők az anyaságról, hogyan változtak meg ezek a dolgok? Lehet, hogy kipipálandó projektként kezeli, letudta? A környezet elvárására, egy feladat teljesítéseként fogta fel? Minden olyan szerző, aki csecsemő- és kisgyermek korral foglalkozik hangsúlyozza, hogy az anyai odaszentelődés az első időkben nagyon-nagyon lényeges. A gyerek függőségi igényét - 3 éves korig amikorra kialakul az én-tudat - mindig ki kell elégíteni. (Természetesen az egyéni élethelyzetet tisztelni kell.) A gyerek fejlettsége alapján kellene eldönteni (3 éves kor alatt), mikor kerüljön társas közösségbe, és ez a fejlettség bizony elég nagy eltéréseket mutat. Annál a gyereknél, aki szorongó, aki a társas, kapcsolati fejlődésben kicsit később alakul, nem szabad erőltetni a bölcsődét. Ő azt fogja visszajelezni, hogy valami nem jó. Persze nem szabad félelmetesnek látni a bölcsit, tényleg vannak olyan jól fejlett gyerekek, akik igénylik a társaságot, akik szociális értelemben szívesen vannak a kortársaikkal, tehát jól érzik magukat ott - ha az otthoni stabil biztonság megvan, és foglalkoznak is velük.

Mi történik, ha az anya, valamilyen nyomás, személyes döntés alapján korábban visszamegy dolgozni?

Bármilyen döntés miatt is vállal hamarabb munkát az édesanya, az a lényeges hogy attól kezdve sokkal intenzívebben alakítsa a család a gyermekkel a kapcsolatát. Mindig csak az édesanyákról beszélünk, pedig az apa-gyerek kapcsolata, az apai kötődés is meghatározó. Az anyuka stabilitását pedig az apuka biztosítja.

Mi az, amit az apák adnak hozzá a gyermekük fejlődéséhez?

Az első félév után egyre kevésbé a szimbiotikus kapcsolat van előtérben (az anyával), mivel megindul az individualizálódás, a személyiség kialakulása, egyre több dolgot akar a gyerek egyedül. És ott már az apának, ezekben az egyszerű mozgásos játékokban, birkózásokban sokkal nagyobb szerepe van. Hisz az apai kötődés is rendkívül fontos, fiúgyermeknek és leánynak is. Az anyai-apai kötődés egyébként különböző típusú lehet. A biztonságosan kötődő gyermek - ez az esetek 60% a - bátran tudja felfedezni a környezetét, és aktívan alakítja. Ők azok, akik mernek kérdezni, segítséget kérni, ha úgy érzik, hogy nem tudnak túllépni egy feladaton. A bizonytalan kötődések - szorongó-ellenálló, és ambivalens -, azt eredményezik, hogy a gyerek nem érzi biztonságban magát például a közösségben. Már abban sem biztos, hogy érte mennek. Ez meghatározza, befolyásolja a kognitív (megismerő) folyamatok fejlődését. A bizonytalanul kötődő, bizonytalan gyermek nem kér segítséget: vagy ellenáll, vagy elsírja magát.

Hogyan függ össze a szorongás a hiperaktivitással?

Ha semmiféle indok, vagy biológiai rizikófaktor nincsen, akkor szoktunk gyanakodni arra, hogy valamilyen szorongásos dolog áll a háttérben. Mert a szorongás nem csak úgy nyilvánul meg, hogy behúzódok a sarokba és rémülten nézek körül, hanem sokszor pont az ellenkezőjében. A piciség-érzés túlkompenzálásában nyilvánul meg, ami tipikusan jellemző a hiperaktív gyermekekre. A figyeljetek már rám! - típusú üzenetek a család felé szólnak, de legtöbbször akkor és ott csapódik le, ha közösségbe kerül a gyerek.

Mi a hiperaktivitás legfőbb testi tünete?

A legjellemzőbb a felfokozott mozgékonyság. Hangsúlyozni kell, hogy felfokozott, mert a normál fejlődésben mintegy tíz éves korig beszélünk fiziológiai hiperaktivitásról: ez inkább mozgékonyság. AZ első tíz évben a mozgékonyság a fejlődésnek sajátossága, és a kognitív fejlődésnek fontos tényezője. Tehát nem is jó, ha elvesszük ezeket a gyerekektől. Ezért is fontos a mindennapi testnevelés. Az óvodában megvan, az iskolában már sokszor nincs meg, vagy csak kevés helyen. Itt nem feltétlenül tornatermi, - és semmiképpen nem utánpótlás - nevelésről beszélünk, hanem az egészséges testi és kognitív fejlődésre, a játékok alkalmazásában megvalósuló fejlesztésre, ahol a kooperáció, az együttműködés, tehát azok a társas készségek és viselkedési formáknak van nagy szerepe, ami elengedhetetlenül fontos majd a felnőttkori társadalmi beilleszkedésben is.

Jó ötlet a hiperaktív gyerekeket a sportok felé terelni?

Hibásan gondolják gyakran azt a szülők - a pedagógusok ma már kevésbé - hogy ezt a hihetetlen mozgásigényt, majd a sportban kell levezetni. Ezért elküldik a gyereküket sportolni, ahol aztán pillanatok alatt kudarc éri, mert a sport koordinációról szól, ami nekik nincs. A gyorsaság és állóképesség mellett fontos a sportban a szabályrendszer. A mozgásszabályozás ugyanúgy, ahogyan a korai biológiai szabályozásról beszéltünk, idegrendszeri szabályozás alatt áll. A hiperaktív gyereknek - akinek eleve nem működik a szabályozása - a mozgásszabályozása sem jó. Időben, kiterjedésben, dinamikában nem jó a mozgása, tehát a mozgásnak az eredménye kétséges lesz. Egyfelől a gyerek maga is érzi, hogy amit eltervezett, az nem sikerült, másfelől a környezet visszajelzése (Mit csinálsz már megint?), a szociális minősítés, az énképébe fog beépülni. Mert a látvánnyal ellentétben - a hiperaktív gyerek sokszor magabiztosnak tűnik, nagyszájú - ám az énképük nagyon alacsony.

Melyek inkább a javasolt módszerek?

A hiperaktív gyerekeknek a mozgás borzasztó fontos. Erre külön mozgásterápiás eljárásokat dolgoztak ki, amelyek konkrétan a mozgásszabályozáson keresztül a kognitív funkciók rendezését szolgálja. Ilyenek pl. az alapozó terápia, hidroterápiás rehabilitációs gimnasztika, az Ayres-féle, labdaterápia. És minden olyan mozgás, ami egymásra épül, és terápiás céllal használható, pl. a lovaglás, ami az egyensúlyt fejleszti, vagy a küzdősportok, ahol van egy szabályrendszer, amit ha megtanul a gyerek, az visszajelent a központi idegrendszernek, és ez visszahat a szabályozásra.

A szülő és pedagógus hogyan tud egészségesen együttműködni ilyen helyzetben?

Az kétségtelen, ha a szülő és a pedagógus megfelelően foglalkozik a gyerekkel, és ez ügyben össze tudnak fogni, - akár már az óvodai-, később az iskolai években -, akkor sokkal eredményesebbek lehetünk a probléma kezelésében. A pedagógustársadalom is egyre nyitottabb és képzettebb, ők azok akik észlelik, és jelzik a szülők felé a megfigyeléseiket, amiket érdemes a szülőnek is belátni és elfogadni. A kérdésben felvetett támogatás a szülő és pedagógus részéről nagyon jogos, mert valóban csak így lehet ezeknél a gyerekeknél magát az iskolai karriert, és a személyiség későbbi szerveződését, - ami leginkább serdülőkorban áll össze, alakul ki az egyéni identitás - segíteni, hogy valóban zökkenőmentesen tudjon a társadalomba beilleszkedni és ne legyenek később problémái.

Kit szeretne aktuálisan behívni az IGEN szellemi asztaltársaságába, és mit kérdezne tőle?

Gombócz Jánostól, a Testnevelési Egyetem professzorától, sportpedagógustól szeretném megkérdezni, mi a sport szocializációs szerepe, és a sport felsőoktatásának milyen válaszai vannak az aktuális társadalmi kihívásokra?

Pálfay Erzsébet