IGEN

Dr. Földi Rita neuropszichológus - legutóbbi interjúalanyunk - kérdésével kezdve, arra keressük a választ, miben áll a sport szocializációs szerepe? Miért van szükségünk sportolásra?

A modern ember egy 10.000 évvel ezelőtti testtel rendelkezik. Egy olyan testtel, amelyiknek kétféle jóllakatásra van szüksége. Gyomron keresztüli jóllakatásra, és motoriumon (mozgásosság) keresztüli jóllakatásra. A 10.000 évvel ezelőtti életmód reggeltől estig a motorium működtetését jelentette. Ennivaló után futni, azért hogy megtaláljam, vagy azért hogy elkapjam. Aztán a másik elől futni, aki meg engem akar megenni. Tehát a testünk kilenc tizedrészét kitevő mozgató és támasztó rendszer egész napos működtetése volt a jellemző. Azóta sok minden megváltozott, a XX. sz. második felétől egyre inkább még a fizikai munkás is ülő életmódot folytat. Nemcsak azért mert este a TV előtt ül, hanem azért mert a munkahelyén is székben ül. A darukezelőtől a sofőrig, az esztergályosig mindenki üldögél. Szinte nincs is természetes módja a motoriumon keresztüli jóllakatásnak. Csak az tudja jóllakatni a testének ezt az igényét, aki elsajátítja az ahhoz szükséges képességeket, amit stilizált feladathelyzetekben, sporthelyzetekben lehet manapság megoldani. Aki azonban ezeket a képességeket nem tanulta meg a képlékeny korban - ez körülbelül 16 éves korig tart - az később nem tudja megtanulni. És ezt nem érti elég jól a társadalom. Mert igaz ugyan az a tétel, hogy az ember nevelhető, de a nevelés lehetősége az életkor előrehaladtával beszűkül.

Ez ellentmondani látszik a mai modern élet-hosszigtartó-tanulás (Life-Long-Learning) filozófiájának.

Pedagógiai szempontból három oldalról tartjuk számon az embert: a kognitiv szint, az értelme, az affektív szint az érzelme, és a motorium a pszichomotoros szféra, azaz a teste. És melyik mikor szűkül be? A kognitív szféra 60 éves kor fölött is fejleszthető, ha nem marad ki hosszabb idő. Az affektív szféra 45 éves kor körül szűkül be. A motorium viszont körülbelül 25 éves korra teljesen beszűkül. A készségszintű mozgást, ami a sikeres sportban való helytállást jelenti, azt később már nem tudja megtanulni az ember. Aki később akar megtanulni sportolni (jól mozogni), az a jártasság szintjén meg tud tanulni, de egy közös labdajátéknál már az a szint nem elég élvezetes, különösen a többiek, a partnerei számára. Azért kell ebben a képlékeny korban sokoldalú sportkészséget elsajátítani, hogy ki-ki a majdani élethelyzete szerint a sportok közül válogathasson. Leegyszerűsítve, akit az iskola sportvilága nem érint meg megfelelően, az erről már lemaradt.

A modernkori sport mikor, hogyan jött létre?

A XIX. sz.- végén Coubertin báró és csapata, egy meglehetősen szűk létszámú kis csapat, teremtette meg a nemzetközi versenyrendszert, az újkori olimpiát, mely azért lehetett olyan eredményes, mert a fő ideológiája az volt, hogy a sport a nevelésnek egyik nagyszerű eszköze. Akkoriban az országok vezetői, a pártok vezetői, az egyházak vezetői, a tehetős emberek erre nagyon nyitottak és érzékenyek voltak. Coubertin báró - aki egyébként a francia katolikus rend mozgalmának az egyik elkötelezett embere volt - azt mondta: amint felveszi a kisfiú az első sportruházatát, máris nemesebb a szíve, máris acélosabb a tekintete, máris nagyszerűbb ember. Aztán rá kellett jönnie, hogy ez nem egészen igaz. Ugyanis nem a sport nevel, mert az csak egy katalizáló eszköz. Az edző nevel, a testnevelő tanár nevel, de a sport valóban jó eszköz arra, hogy a személyiséget acélosabbá tegyük, nagyvonalúbbá, szociálisabbá.

Kimondható tehát, hogy a sport, a nevelés egyik eszköze?

Mindenképpen. Én a sportnak a szerepét nem a sportra nevelésben - tehát a sportoló kinevelésében - szemlélem elsősorban, hanem abban, hogy a sport hogyan illeszkedik bele az egész társadalom pedagógiai erőterébe. Eleve kezdjük onnan, hogy a világra születő ember életképtelen. Ugyanis ellentétben az állatokkal, az emberré váláshoz egy nagyon hosszú idő kell. Az ember életben maradásának egyetlen egy lehetősége van, ha a felnőtt környezet az emberiség addigi tapasztalatát ráaggatja a gyerekre, tehát a kultúrát odateszi a megszületett gyerek, és az ellene leselkedő világ közé. Általában a modern társadalmak úgy tartották számon, hogy a család felelős ezért a kultúrával való feldíszítésre. A család azonban - jónéhány dologban - egy amatőr rész: ők a neveléshez nem értő, de a nevelést mégis a saját neveltetéséből tapasztalatok alapján ismerő szülők. Emellett vannak felelős tényezők, csak felsorolásszerűen az egyházak, mint történelmileg meghatározott - és ebben a dologban nagy feladatot vállaló felelősök, az ifjúsági mozgalmak, a XIX. sz.-végén, a XX.sz. eleje óta megjelent formációk, a média, ami a modern társadalomban felvilágosítással, pedagógiai kritikával, működik, ha normálisan működik (Magyarországon a média sajnos alig-alig érezhetően vállal ilyen szerepet), a felnőtt társadalom nem intézményesült, de átélhető pedagógia felelőssége. Tehát az amit a szociográfiákban olvashatunk, hogy még a két elemis öreg parasztasszony is felelősséget érzett a környezetében lévő gyermekekért, még ha nem is voltak a rokonai. És van a nevelésért felelős intézményesült rendszer, az iskola, ahol a nevelésben járatos, tehát a nevelést, mint professziót tanult emberek alakítják a gyereket, és a kultúra ráaggatásban ők valóban szakértőknek tekinthetők. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a család rosszabbul nevel, mint az iskola, csak más a módszertani kultúrája.)

Működnek a mai magyar társadalomban ezek a pedagógiai erők?

A családok a feladatukat, a nevelési funkciójukat, alig tudják ellátni. Az iskola, az egykor kiváló magyar iskola lehanyatlott - bár nem olyan rettenetes a helyzet, ahogy azt a Pisa vizsgálatok interpretálói bemutatják - az egyházak nem elég hatékonyak, a bennük lévő pedagógiai potenciált nem tudják elég hatékonyan kifejteni, nemcsak az egyházellenes propaganda miatt, hanem az elidősödött lelkészi állomány is oka ennek. A média nem vállal pedagógiai feladatot, pedig a közmédiának, a pedagógiai szolgálat a nyugat európai országokban ezek egyértelmű feladata. Az ifjúsági mozgalmak haldoklanak. A rendszerváltás után 33.000-re ment fel a cserkészek száma rövid idő leforgása alatt. Ma 7.000 cserkész van. Nincs ugyanis elég ember, aki ezt a szép nemes feladatot vigye. Ezt ugyanis ingyen kell végezni, a feladat szépsége miatt. Kevesen áldozzák ma fel a szabadidejüket, a hétvégéiket, hogy 13-14 éves kamaszokat kirándulni vigye, meg a lelküket erősítse. Nem működik, és valljuk be őszintén a sport is lehanyatlik. 1990-ben Magyarországon kb. 20.000 edző dolgozott, ez a szám ma kb. 8.000. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a sportban nagy pedagógiai potenciál van, akkor azt mondhatjuk, hogy ez kevesebb, mint a fele a 20 évvel ezelőttinek, azaz a magyar ifjúságnak csak kevesebb, mint felét érinti ez a pozitív hatás. Ezért is fontos lenne, hogy az állam nagyvonalúan támogassa az iskolai sportot, és az iskolai sport lehet leginkább alkalmas arra, hogy valóban a sporthoz közel vigye az embereket. Amelyik iskolában nagy a sportköri kínálat, a délutáni diákversengés ott lényegesen több embert lehet ehhez csatlakoztatni. Sokszor azt mondják, hogy drága. Igen, drága, mert sok szakember kell, és nagyon kevés az a sport, amit felszerelés és eszközök nélkül űzni lehet.

Ráadásul vannak a szkeptikusok, akik még az iskolai kötelező testnevelésórát is ellenzik.

A sporttal kapcsolatban vannak - különösen egyes pszichológusok - akik úgy vélik, hogy az edző és sportoló viszonya feudális viszony. De ez abszolút nem igaz. Rosszul ismerik a sportot. (Kétségtelen, hogy vannak nagyon gyenge, műveletlen edzők is, olyan emberek, akik csak ártanak, de hát minden szakmában van ilyen is.) Hallani olyat is, hogy a verseny tönkreteheti a gyereket. Ez őrültség. Verseny az volt, és mindig is lesz. Az egész emberi élet versengésből áll. Megvannak az eszközök, hogy a versenyt emberibbé tegyük. A pedagógiában régen kitalálták azt, hogy az ügyetlenebbnek olyan feltételeket szabok, hogy ő is győzhessen, az ügyesebbnek nehezítek. Ez mind a tanár emberségén, és pedagógiai szemléletén, leleményességén múlik. Egy időben el akarták törölni a testnevelést, mondván: „Micsoda dolog a szegény kisgyereknek azt mondani, hogy másszon fel a kötél tetejére. A lelkét agyonnyomja a feladat!" Amikor a másodfokú egyenlet magasságába kell emelkedni, az nem nyomja a diák lelkét? Minden követelmény problematikus lehet a gyereknek, de a követelmény fejlesztő hatású. És ha nincs követelmény, nincs fejlődés. Azt nem látják eléggé, hogy ez a dolog nem csak a muszklit, nem csak a tüdőkapacitást növeli, hanem a lelket is. Ez a két dolog nem választható el. Aki sikeresen teljesít - márpedig a többség képes erre - az bizony lelkileg is szárnyal.

Divat lett a rekreáció, a wellness. Mennyire számítanak ezek sportnak?

A Coubertin báró féle, a versenyrendszerű, az egyesületi szervezésű sportmozgalom az, amit - itt a TF-en - egyes sportrendszernek hívunk. Az egyes sportrendszerben az edző, a testnevelő tanár, nemcsak a muszklimmal foglalkozik, hanem azt mondja: Gombócz János, te ócska voltál, te meghátráltál, és én akkor igyekszem megfelelni az ő követelményeinek. Ő jogosult belenyúlni a személyiségembe, a lelkembe, mivel ez egy pedagógiai helyzet.  A rekreatív, wellness típusú sport mozgalomnak - ami feljövőben van, és mi kettes sportrendszernek hívunk - viszont nincs pedagógiai potenciálja. A wellness túravezető, vagy személyi tréner egy olyan szerepet tölt be mellettem mint a fodrász, vagy a kozmetikus. Ha én nem akarok vele beszélgetni, nem fogok. Csak felfogadom, szolgáltat, és én kifizetem. Ez teljesen más szerep. A személyi tréneremtől azt várom, hogy ne szóljon bele az életembe: szorgalmasan és néma csendben teljesítsen mellettem. Ennek nagyon kicsi a pedagógiai volumene, szerepe, és semmiképpen nem helyettesíti a tönkremenő sportmozgalmat.

Ezek szerint nincs elég támogatottsága a sportmozgalomnak?

Szerencsére az új kormány nagyon rokonszenvesen közelit a dologhoz. Orbán Viktor elkötelezett sportbarát, focista, tesz is érte. De egy ilyen elszegényedett országban túl sokat ígérni nem lehet, nem is szabad. A szemléletnek azonban meg kellene változni. Sokat járok pedagógus továbbképzésekre, előadásokat tartok óvodákban, iskolákban. De ha megkérdezzük egy iskolában, hogy ki ismeri a gyerekek testi állapotát, a családi szokásokat, ki próbálja bevonni a gyereket a sportokba a testnevelőn kívül, akkor kiderül, hogy szinte senki. Minden iskolában van egy elkötelezett természetbarát, aki kirándulni viszi őket, de igazán szervezetten nem működnek közre az iskolák a sport támogatásában. Emellett sok iskolára jellemző, hogy a különböző kultúrterületek képviselői egymást távolságtartóan nézik. A humán órák képviselői egy kicsit alábecsülik a TTK-sokat, a természettudományos tárgyak képviselői meg lenézik a humán tanárokat, de mind a ketten a testnevelőt. Azt éreztetik, hogy az iskola az értelem fejlesztésének a helye, nem pedig az érzelmeké, amit a rajz és énektanár visz, és főleg nem a muszklié. Ez a szemlélet nagyon káros.

Összességében a sport legnagyobb hasznosságát miben látja?

Amikor a sport hasznosságáról beszélek, akkor az egész személyiség neveléséről beszélek. Nemcsak a muszklinövelés, nem csak az egészségmegőrzése vagy megszilárdítása, hanem az egész személyiségnek az életre való alkalmassá tétele, ez az életre való feldíszítése, a pedagógia eszközeivel. Ez a XIX. sz. utolsó évtizedében, és a XX. sz. elején elég látványos eredményeket is hozott, és a társadalom egyre inkább elfogadta, de a többség nem mint a nevelés egyik lehetséges eszközére tekintett rá, hanem mint a szabadidő lehetséges eltöltésére, mint a nemzetek közötti verseny eszközére, az egyén kiemelkedésének eszközére. A mai sportideológusok azt mondják, hogy a sport önérték. De lehet értelmezni, pedagógiai- egészségügyi-, gazdasági szempontból a hozadékát, mert sokféle hozadéka van. De alapvetően nem ezekért a hozadékokért, érdemes működtetni, hanem a magában rejlő, nem nevesíthető értékekért.

Kit szeretne behívni az IGEN szellemi asztaltársaságába, és mit kérdezne tőle?

Mocsai Lajost kérdezném arról, hogyan tudják a kis kézilabdásokat a sportághoz irányítani. Hogyan lehet minél több embert meggyőzni arról, hogy ezt érdemes csinálni?

Pálfay Erzsébet