2012. május 7.

Bölcsészsátán

 

Minden olyan ember, aki önnön létezésén töpreng, eljut egyszer odáig, hogy szeretne beszélgetni a Sátánnal. Persze itt most nem arra gondolok, hogy "rendszeresen", de legalább egyszer, amikor éppen erősnek és kellőképpen kíváncsinak érzi magát.

Az ember élete titkainak felkutatása közben úgy gondolja, érdemes lehet a Csábítóval is beszélni, elsősorban a bűnről. Ebben mégiscsak ő a szakember. A bűn, a kísértés, a matéria folyamatos édesen elveszejtő képtelensége. Igen, erről a Sátán tudhat valamit.

Nincs menekvés, de nincs túl sok kérdés sem - gondolja az ember - csak néhány olyan dolog, amelyben egyszerűen nem tud magától dűlőre jutni. Ezekben majd a Sátán eligazítást nyújt. Mert az ember naiv, de milyen is legyen? Teremtett lény és esendő lelke válaszra vágyik, szomjazni kezdi a Kísértő jelenlétét. És ő eljön, ha úgy találja, hogy szükséges és nyerhet valamit az egészen.

Paolo Santarcangeli hőse ilyesfajta előzmények után találkozik a Bestiával. Kiindulópontja ismerős lehet; pillekönnyű mizantrópia, annál komolyabb írói válság, legfőképpen azonban magány és kétségbeesés. Ez utóbbi kettő együtt nagyon veszélyes egyveleget alkothat, különösképpen kiszolgáltatottá tehet bárkit a Gonosszal szemben. A könyvben szereplő író, aki talán lehet Santarcangeli is, vágyik a Sátán társasága után. Bevallja, hogy már régóta fontos neki a tudat, hogy létezik a rossz oldalon is valaki. Egészen fiatal kora óta mindig is úgy gondolta, hogy tőle majd fontos dolgokat tudhat meg. Tőle, aki maga a tagadás és a gyűlölet. Mert az ember nemcsak naiv, hanem néha szellemi obszcenitásokra is képes.

A majdnem háromszáz oldalas kis könyvecske nem más, mint luciferi párbeszédek gyűjteménye - az ember kérdez, és a Gonosz válaszol. Néha ugyan a Sátán is kérdez, de természetesen úgy kérdez, mintha válaszolna. Santarcangeli bőségesen merít világirodalmi példákból Sátánjának megformálásánál. Az olasz író sátáni karaktere mindenekelőtt egy kellőképpen művelt, társasági entellektüelt juttat eszünkbe. Néha kifejezetten egy könyvkiadó, főszerkesztő vagy egy kritikus, de akár egy kifinomult műkedvelő topmenedzser benyomását kelti. Nem szimpatikus figura, de annak, amit és ahogyan mond súlya van, oda kell rá figyelni és ez akkor a legizgalmasabb, amikor - hogy úgy mondjam - nem a saját terepéről beszél: "Pedig tudjátok - igenis tudjátok, bizonygatni is fölösleges -, hogy létezik egy stabil, változhatatlan örök Erkölcsi Törvény. Mivel változtatni nem tudtok rajta, csak egyet tehettek: kiirtjátok az elmétekből, és úgy tesztek, mintha nem létezne. Ez a lényege annak az erkölcsi amnéziának, amely előbb-utóbb tönkretesz benneteket, ha nem találjátok meg a gyógymódot. (...) Ha helyesnek gondolod, bocsáss meg a gonosztevőnek, de ne bocsásd meg a gonoszságot. Én tudom, mi a gonoszság. Gondolj bele te is. Bármilyen történelmi összefüggésbe helyezed is őket, a Gonosz mindig gonosz, a Jó pedig jó marad, bizonyos Törvénytáblák szerint, amelyek egyetemes érvényűek, és amelyeket soha semmilyen történelmi kutatás, antropológiai érvelés nem kezdhet ki. Az egy és oszthatatlan, Istennel is megoszthatatlan szabadság nélkül, szeretet nélkül és hit nélkül - legyen bármilyen hit, csak ne váljék az anyag, a társadalom, az elnyomás eszközévé - az ember nem más, csupán az én rabszolgám.".

A Sátán többször is bevallottan maga ellen beszél a műben. Ez kissé zavarba ejtő, hiszen nem lehet érezni, hogy ez a "Sátán ötlete" lenne, logikusan nem származik abból semmi haszna, ha leleplezi egy rossz dologban a Rosszat (pl. szerencsejáték, lélektelen mindennapi hajsza, hamis hitélet, stb.). Ezek a luciferi riposztok képtelen helyzet elé állítják az olvasót; a Gonosz arra csábítja beszélgetőtársát, hogy ne a rosszat tegye. Vajon ez is egy újabb, körmönfont sátáni csapda lenne? Ha tudom valamiről, hogy rossz és persze azt is, hogy "miért és mitől" rossz, akkor már nem fogom azt választani? Santarcangeli Sátánja úgy véli, hogy akkor választja az ember igazán a rosszat, ha tudja, hogy az mitől és miért igazán rossz. Végletesen cinikus és dekadens álláspont ez, a Sátán nem mondja ezért minden ok nélkül, hogy a mai világ végképp prostituálódott - nem csupán a szavakban, de a tettekben is - ezért nincs is rá szükség már végeredményben.

Alapjait tekintve azonban ez is egy hátsó gondolatoktól súlyosan terhelt hazugság. A Kísértő pontosan tudja, hogy "aki rápakolta a bűnöket", nem más, mint egyetlen igazi Ellenfele, az Atya. Egyik legfőbb kozmikus funkciója ezért, hogy biztosítsa a jót - gonosz lényével. Eddig a merőben dualisztikus világképig Santarcangeli is eljut, és mindent megtesz, hogy sátánja (akit "manicheusnak" becéz, nem minden ok nélkül) velünk is így látassa kicsiny példázataiban a minket körülvevő világot. A megosztott térfélen a Sátán és Isten viaskodik a lelkekért, amelyből mi emberek nem sok mindent értünk és végül is meglehetősen kiszolgáltatottan várjuk a sorsunkat. Nem túl pozitív a kép a reménykedő lelkeknek.

Azonban a könyv megosztott világképe ellenére is, ennek a sátánnak legnagyobb visszatetsző tulajdonsága az, hogy "metafizikátlan". Hiába beszél néha a nagy Ellenfélről, a világokon át tartó zuhanásáról, valahogy úgy tetszik, hogy nem a világ feletti dolgokban van leginkább otthon, hanem nagyon is az evilágiakban. Nem e világ ura, sokkal inkább annak egy szemlélődő, jól tájékozott részének tűnik. Ez a sátán alaktalan, legtöbbször amit olvashatunk az csak egy hömpölygő gondolatfolyam, amely - ha azt vesszük, hogy a Gonosz nagyon is az író egyik fele ebben az esetben is - sokkal inkább egy monológfolyamnak tekinthető. Komplett társadalomkritikát fejteget több oldalon, adekvát megállapításokat mond a világirodalom és a bölcselet nagyjairól. Kissé erőltetett ugyan az emberi nem érdekét képviselni szándékozó hős noszogatása, hogy kénköves vendége megossza az írókat sátánira és istenire, a Csábító azonban meglehetősen könnyen beleteszi fejét a hurokba. Színházi direktorok is meríthetnek valami hasznosat az itt olvashatóakból, többször szóba kerül ugyanis, hogy a színjátszásban "van valami ördögi", ezért minden rendezőnek és színésznek tőle kellene tanulnia, mielőtt színpadra viszi a személyes elképzeléseit. Nincs mese, ez a sátán komoly bölcsész ismeretekkel rendelkezik, ráadásul tudásanyagát kiválóan forgatja és mindenre megbízható, határozott válaszokat ad. Szavamra, kész esztéta! Az ezoterizmust egy laza kézlegyintéssel gyorsan elintézi, a fekete mágiát csupán legalantasabb szolgái végzik, egyébként is maga a mágia szinte teljesen hidegen hagyja. Ha belegondolunk, mennyi ember járt hát tévúton, amikor a természetfelettiben próbálta meglelni a sátáni lényegét!

Élhetünk azonban a gyanúperrel, hogy a mű sátánja, leginkább az író elképzeléseit tükrözi, nem a gonosz archetípusának evilági létben is megnyilvánulni tudó jegyeit. Paolo Santarcangeli koncepciója és karaktere közelről kissé hiányosnak látszik. A probléma ott kezdődik, hogy kétségbe vonja Isten létezését. "Isten, ha ugyan van" - mondja Lucifernek társalkodója. Hm, nos ez érdekes. Bulgakov ördöge, egészen precízen elmagyarázta ortodox materialista és természetesen kommunista hallgatójának, hogy bizony Krisztus létezett, semmi kétség és Isten is van. Santarcangeli sátánja nem veszi a fáradtságot, elsiklik a füle mellett ez a kijelentés. A beszélgetőtárs puszta erkölcsi és etikai képzelgései az emberi rosszról és jóról, a metafizikai világkép szinte teljes hiányáról árulkodnak. Az ember legalább a Sátántól elvárná, hogy ezt az írói és magánéleti válságban fetrengő egyént felhúzza valamiféle természetfeletti magaslatra - még ha a rossz oldalról és rossz sugalmazásokkal is - és megmutassa, mennyire nevetséges ez a helyzet, mennyire semmiségekért folyik itt a húzdmeg-ereszdmeg. De nem, a Sátán elmondja, amit elmondana egy kritikus bölcsész professzor is, és otthagyja hősünket, ahol mindig is volt. Magasságok persze, hogy nincsenek, de mélységek se nagyon nyílnak meg a párbeszédekben. Félő azonban, hogy ez nem egy újabb démoni húzás, hanem csupán egy sanda kis írói hiányosság.

Mindenkinek megvan ugyan a "személyes Sátánja", ezt elvitatni nincs is senkinek sem joga a másiktól. (Óh, igen olykor nyomorult kis teremtmény az ember, felebarátaim!) Ez a sátán éppen ilyenre sikeredett, tartok tőle nem is lehetett másmilyen. Amilyen furcsán nincs eleje ennek a könyvnek, in medias res a közepébe vágunk a történéseknek, nincs igazi tere sem, a vége pedig kifejezetten bosszantóan semmilyen amellett, hogy el is laposodik a mondanivalója. Ha meg is tudtunk valamit, amit eddig nem olvashattunk filozófiai diskurzusokban, nem tudtunk meg semmi lényegit a "miértről". A műből szinte tökéletesen hiányzik a személyes tragikum, nehezen átélhető és megérthető mindaz, ami a lapokon történt. A Sátánnal való találkozásnak igazából nincs következménye, megtörtént és érjük be annyival, hogy a jegyzőkönyvét elolvashattuk. Az emberben azonban felvetődik a kérdés; ez így valóban lehetséges? Leülünk és beszélgetünk azzal, aki ugyan lehet, hogy intelligens, lehet, hogy kiváló beszélgetőpartner, de mégis maga a Kísértő, aki fekete jégbe van fagyva és mindent elemésztő tűzben őrzi a bűnösöket, célja pedig az, hogy romlásba taszítsa az egész emberiséget. Legalábbis ezt állítják róla, meglehet az ellenségei.

Ez a könyv is, hasonlóan annyi más modern alkotáshoz, azonban nem így gondolja. Quasi vallástalan világához közelebb áll az a képlet, hogy a Sátán csupán egy lehetőség, amely nyitva áll az ember előtt és elmondja nekünk az ő verzióját a világról. Az embernek pedig van választása, sőt erről az alapjában véve deszakralizált álláspontról kiindulva, amely korunk álláspontja is, van hatalma (!), hogy a Sátánnak nemet mondjon, irányítsa a beszélgetést és hasznot is húzzon belőle, ha úgy adódik. Mindezek után pedig élje tovább eddigi kis életét. Nincs ellenszere ellene, nem is akarja ezt már, szövetségesévé tenni pedig nem tudja. Egyszerűen csak érdekli a vele való kapcsolat. A Sátán pusztán érdekes. Jó nekünk, mert valószínűleg a Sátánnak mi, mai állapotunkban már korántsem annyira. Hit nélkül, könnyű prédák vagyunk csupán, akikre lélekzabáló szája unottan vár.

(Paolo Santarcangeli: Beszélgetések a Sátánnal, Könyvfakasztó Kiadó, Budapest, 2002.)

Pánczél Hegedűs János

Címkék: sátán, könyv, recenzió

Hozzászólások

Nincsenek hozzászólások

Szólj hozzá!

Név: (kötelező)

Ábra:

Ha van felhasználó neved, inkább jelentkezz be! Ha nincs, inkább regisztrálj!

Vissza a lap tetejére
impresszum / médiaajánlat / adatvédelem / partnereink /