IGEN

A keresztény Európa első századaiban - s még jóval azután is - két politikai forma létezett: a város és a birodalom. A városok természetes módon alakultak ki, különösen Észak-Itáliában és Észak-Európában. A római birodalom eszméje pedig olyan erős volt, hogy újabb birodalmat ihletett: a Német Nemzet Szent Római Birodalmát. De bármennyire is grandiózus volt ez a birodalom, és bármennyire is lenyűgöző volt számtalan város, Firenze, Velence, Köln és Amszterdam virágzása; a keresztény Európa legfontosabb jellegzetessége az, hogy sem a városi, sem a birodalmi forma nem bizonyult tartósnak számára. A város és a birodalom, a guelfek és gibellinek közötti ellentétet egy új, a régiek előtt ismeretlen, nekünk viszont annál ismerősebb politikai forma: a nemzet oldotta fel.

A város és a birodalom közötti ősi és természetes ellentét egy más korban talán hagyományosabb módon oldódott volna fel: vagy az egyik forma győzelmével, vagy a kettő közötti bonyolult egyensúly kialakulásával. Ez a régi dinamika azonban esetünkben mégsem lépett működésbe. Ennek az volt az oka, hogy megjelent a színtéren egy harmadik, politikán kívüli erő, amely mintegy tompította, elsimította a város és a birodalom közötti ellentéteket. Természetesen az Egyházra gondolok.

(...)

Bizonyos értelemben az Egyház politikailag erősebb mind a városnál, mind pedig a birodalomnál. Ennek a politikai erőnek lelki, spirituális okai vannak. Az Egyház, mivel irányultsága szerint a tökéletes társadalmat testesíti meg - akár valós, akár képletes értelemben -, aláássa a város és a birodalom mint emberi társulások morális alapjait. Az Egyház működési elve ugyanis a szeretet (caritas), s ennek révén mélyebbre hatol, mint a város; s messzebbre terjed a legnagyobb birodalomnál is. A caritas - Isten és a felebarát szeretetének - eszméje olyan új lehetőségeket és perspektívákat nyit, amelyek alapjaiban változtatják meg az emberi társulásokról alkotott elképzeléseinket.

Anélkül, hogy az Egyház számos erényének és hibájának taglalásába fognánk, elegendő annyit megjegyeznünk, hogy az Egyház nem e világból való. Ezért nem volt képes és nem is lehet képes arra, hogy a caritast a politikai szerveződések mozgató elvévé tegye. Ahogy Machiavelli saját korára vonatkozóan találóan megfogalmazta: az Egyház túlságosan szembenállt a világi intézményekkel, de ahhoz nem volt elég erős, hogy a helyükre lépjen. Az Egyház visszavonhatatlanul és gyökeresen megváltoztatta az európai kultúrában az emberi társulásokról kialakított képet, s ezzel a politikai élet feltételeit is, anélkül azonban, hogy maga valaha is képes lett volna arra, hogy politikailag kormányozza.

(...)

Vagyis európai elődeinknek a középkorban három alapvető egyesülés, három politikai forma állt rendelkezésükre, amelyek azonban kölcsönösen összeegyeztethetetlenek voltak. Hogyan született meg a nemzet ebben a kilátástalan helyzetben? Hogyan alakulhatott ki egy új, nemzetekre-nemzetállamokra alapuló politikai rend a káoszból? Természetesen nem szabad lebecsülnünk a "politika alatti" tényezőket: a földrajzi, nyelvi, szokásbeli adottságokat. Ezek azonban - Arisztotelész kifejezésével élve - csupán anyagi okok, amelyek nem vezetnek el minket a formához, esetünkben a politikai formához. A nemzet úgy jöhetett létre, hogy működésbe lépett maga a forma - pontosabban az, ami a legformálisabb ebben a formában: az egység. A születő nemzet egysége a keresztény király személyében testesült meg. Mintegy rajta és a neki való engedelmességen keresztül lépett be a nemzet a történelembe.

(A teljes cikk a Kommentár folyóirat 2008/5. számában olvasható. Pierre Manent: Mi a nemzet?)