IGEN

Ez azt jelenti, hogy a természet rendje szerint a családnak - amikor azt helyesen értelmezik -, nem pedig a közintézményeknek, az államnak, formális vagy informális hatalmaknak kellene lennie az első nevelőnek, és a családnak szabadságában kellene állnia, hogy a meggyőződésének megfelelően gyakorolja a szerepét. "Minden családot, mint sajátos és őseredeti jogokkal rendelkező közösséget, megillet az a jog is, hogy a szülők irányítása alatt szabadon rendezze be a maga vallásos életét. A szülőket pedig megilleti a jog, hogy saját vallási meggyőződésük szerint döntsék el, milyen legyen gyermekeik vallásos nevelése. Ezért az államhatalomnak el kell ismernie, hogy a szülőknek joguk van igazi szabadsággal megválasztani az iskolákat vagy a nevelés egyéb intézményeit, s e választási szabadságuk rovására nem róhatók rájuk közvetlenül vagy közvetve igazságtalan terhek" (Dignitatis humanae, 5).

A nevelés tehát először is a gyermek személyének elfogadása egy családon, egy közösségen, egy megélt hagyományon belül, másképpen szólva: egy olyan életen belül, amely tanúságtétel útján kerül átadásra neki, s amely ott tükröződik abban a módban, ahogyan környezete szembenéz a mindennapi kihívásokkal. Személynek lenni annyit jelent, mint kapcsolatban állni: a személyek nem szigetek. A személy közösségi vonása az egyik megkülönböztető jegye az emberi személy méltóságának, miként a szabadság és az értelem is. A szabadság ténylegesen megadja számára a lehetőséget, hogy megismerje az igazságot, és hogy azért szeresse a másikat, ami a másik. Az a tény, hogy nem pusztán egyesülésre képes, hanem arra is, hogy kapcsolatokat létesítsen, szeressen és hagyja magát szeretni, rámutat az emberi szabadság nagyságára, miként annak a fontosságára is, hogy az egyik ember gondját viselje a másiknak, és hogy úgy tiszteljük a közösségeket - kezdve a családokon -, mint olyan helyet, ahol az emberi személy felfedezi, kicsoda ő és mit kell tennie.

Ebben a kontextusban mit jelent a vallásos tapasztalás? És mi köze van a neveléshez? Mivel az emberi lelket az értelem utáni örök szomjúság jellemzi, s mivel képes megismerni a saját rendeltetését, nagy nyugtalanság és mélységes önmeghaladási vágy él benne. Az egyszerű tény, hogy objektív módon és rácsodálkozással szemléli a teremtés szépségét, arra készteti az embert, hogy felnézzen, s kérdéseket tegyen fel önmagának minden létező eredetére és rendeltetésére, valamint a saját élete értelmére vonatkozóan, hiszen ebben az életben mindenféle döntéseket kell hoznia. Az is természetes az ember számára, hogy nem akar tévedésben, hazugságban vagy látszatok között élni, ezért fel akarja fedezni az Igazságot, s nem pusztán az Igazság egyes aspektusait. A Szépség és az Igazság utáni vágy ténylegesen arra készteti az emberi szívet, hogy kutassa a végtelent, hogy keresse Istent.

Annak a felismerése, hogy nem mi alkotjuk meg az igazságot, hogy a valóság megelőzi a róla szerzett tudásunkat, és hogy végeredményben senkit és semmit nem lehet saját létrehozójának tekinteni, valami olyasmi felé irányítja a tekintetünket - legyen szó a belső értelem vagy egy kultúra közösségi tekintetéről -, ami ezen a világon túl található. Az emberi értelem akkor éri el legmagasabb fokát, amikor értelmet fedez fel mindabban, ami meghaladja a mindannyiunk által uralni tudottat. Akkor felvetődik Isten létezésének nagy kérdése. Mindaz, ami csak létezik, a véletlen műve lenne? A semmi felé tart? Közömbös, hogy milyen döntéseket hozok? Vagy éppen ellenkezőleg, létezik egy jóságos Isten, aki megteremtett minket, aki felé irányul az életünk, s aki tartást és jelentőséget ad az életünknek? Ahogyan XVI. Benedek pápa mondta nemrégiben olasz katolikus hitoktatókkal történt találkozása során: "a vallásos dimenzió elválaszthatatlan a kultúrától, az emberi személy globális képzésére irányul, és lehetővé teszi a tudás átalakítását életbölcsességgé" (2009. április 25.).

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az ateista diktatúrák (mint a nácizmus vagy a kommunizmus) arra irányuló kísérletei, hogy betiltsák vagy felszámolják a vallást, súlyos bűncselekményt jelentenek az emberiség ellen. A laicista elképzelés, amely a vallásról alkotott nézetét rá akarja kényszeríteni a társadalomra, azt állítva, hogy a vallásnak a magánszférában kell maradnia, szintén nem tartja tiszteletben a szabadság közösségi jellegét, s ezért valami olyasmit tagad, ami lényeges alkotóeleme magának a vallásnak. Azt állítani, hogy a vallás kizárólag magányügy, végeredményben annyit tesz, mint azt mondani, hogy Istennek, ha létezik, semmi köze nincs a társadalmi élethez, következésképpen a hit olyasvalami lenne, amelynek semmiféle hatása nincs a valós életre.

Az előadás teljes szövegét a Vigilia közli: http://www.vigilia.hu/2009/8/erdo.htm