Maga a szpícs elég unalmas: görcsösen alámondogatásos utalás Orbánra, 0 konkrétum. Miss Sün feltűnése egy kicsit színesíti a képet. Aki unná végighallgatni, a kulcsszavak:

„Hungaronáci randalírozás.”
„Kénytelen-kelletlen megszavaztuk.”
„Eddig ért a takaró.”
„Időben kapcsoltunk.”
„Sok disznóságra fény derült.”
„Örüljünk, hogy intézményeink működnek.”
„Sokan hazudtak, de a többség normális.”
„Ettől még bulizhatnak amennyit akartnak.”
„Elbaltáztunk.”
„Mangalica szalámi.”

Hogy vannak ezzel a kampánnyal? Mi egyszerre unjuk és nagyon élvezzük.

Ha legfőbb imánk közben, egy percre megpróbálunk újra kisfiúnak vagy kislánynak lenni, és a papához, apához, apuhoz szólni, jobban megéljük az imát. Az alázatot így nem szokatlan ünneplő ruhaként próbáljuk magunkra ölteni; a kisgyermek felnőttre utaltságát és bizalmát olyan természetességgel viselhetjük, mint saját bőrünket. Talán ennek az őszinte, gyermeki Istenre hagyatkozásnak a lelkületét próbálta Jézus nekünk adni, amikor így szólt hozzánk: „Bizony, mondom nektek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, nem jut be oda.” (Lk 18,17)

Az isteni család nem csonka, a keresztények jó része Szűz Máriát tiszteli égi édesanyjaként. Csodálatos és emberi elmével szinte megérthetetlen ez a frigy: a Teremtő Ősok gyengéden, egyenrangú szövetségre lép teremtményével, őt is részesévé teszi az Istenfiú világrajövetelének. Az egyetlen való Isten látogatása nem olyan, mint a görög mítoszok Zeuszának kiruccanása Ióhoz, és a többi földi szépasszonyhoz. Zeusz akciója az önzés és a hatalommal való visszaélés magasfoka, a mi Atyánk cselekedete pedig az önzetlenségé és a hatalom szeretetteli megosztásáé.

Végül a család nem csak szülőkből áll, hanem megszámlálhatatlan testvérből, unokatestvérből, közeli és távoli rokonból. Ezeket a családi kötelékeket hagyta ránk örökül legidősebb bátyánk, amikor közénk született, testvéreinek szólított minket, végül az utolsó vacsorán vérét vérünkkel vegyítette. Így teljes Isten országa, az egyház. Így hasonlít sokkalta jobban a természet és Isten törvényei szerint való földi családra, mint a társadalmi viszonyok és emberalkotta törvények szabályozta földi királyságra, hát még modern demokráciára. Ezt a minőségbeli különbséget nem értette Heródes, amikor trónját féltve megölette a betlehemi gyerekeket, ez a meg nem értés volt Pilátus tragédiája, amikor Jézus királyságáról faggatózott.

Éljünk hát szeretet szabályozta családban, s ne törvény szabályozta államban. Gyermekként, s ne felnőttként szólítsuk Atyának Teremtőnket, Családfőnket.

Ezek az egyszerű gondolatok forogtak Ádám agyában tárgyalásra menet. A tömegben megpillantotta delnővé cseperedett leányát, oldalán azzal a mamlasz barátjával. Szertartásosan összepuszilkoztak jobbról is, balról is, de leendő vejével a második csók már a levegőben csattant, mert a rendőrök tovább rángatták pórázán, hogy mielőbb keresztülvágjanak a gyilkos pillantásokat lövellő kárvallottak gyűrűjén. A belső szobában még többen várakoztak, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, egymás lábán álltak a tanúként beidézett sértettek. Az egyenruha-bilincs-póráz trió azért itt is megtette hatását, s ha nem is mint Mózes előtt a Vörös tenger, de megnyílt a tömeg a láncravert Ádám előtt. Két négyzetméteres cellába vezették, egyszerre csak az egyik rendőr fért el mellette a lócán. Egy pillanatra mintha látta volna Évát, de a kabátja ismeretlennek tűnt számára. Hosszan várakozott a trágár feliratokkal televésett falak között, mire az előző tárgyalás véget ért.

Névsorolvasást tartottak a tanúk között, s őt is a tárgyalóterembe vezették. Egy idősebb, kontyos hölgy készakarva a bordái közé nyomta éles könyökét, egy harmincas férfi pedig elefántpuszit nyomott a combjára az ajtóban kialakult lökdösődésnél.

Végre megint leülhetett. Szemben a bírónő, jobbra az ügyvédje, balra az ügyész. A rendőrök oldalt, tisztes távolban foglaltak helyet, a bilincset rajta hagyták. Sorba hívták be a sértetteket, települések szerint. A bírónő egyeztette a személyi adatokat, biztatólag rámosolygott a beidézettre, s gépiesen feltette kérdéseit.

Ádám még soha nem találkozott áldozataival, a téli hónapok éjszakáin dolgozott a nyári lakokban. Az üdülőtelepeken még a lélek sem hál olyankor, neki meg csak azt kellett megnéznie, hogy van-e kémény a lehetőleg minél újabb építésű házon. Ahogy a sértett bemondta nyaralója címét, Ádám számára megszűnt a jelen tárgyalótermestül, rendőröstül, bilincsestül, mindenestül, s az adott helyszínre képzelte magát. Mindenre emlékezett: az időjárásra, a fényviszonyokra, hogy milyen zárat kellett feltörnie, volt-e valamilyen zavaró körülmény munkavégzés közben (ezekben a nyaralókban sokszor lakik egér például, s mivel ő is otthon érzi magát, a legváratlanabb pillanatban tud keresztülgrasszálni a konyhán...), de a legélesebben természetesen a szerkezetekre emlékezett. A kazánokra! Hogyan voltak bekötve, volt-e füstriasztójuk, mekkora volt az őrláng és milyen fénnyel égett, programozható volt-e a hőmérséklet. Mindent tudott ezekről a masinákról, harminc éve foglalkozott velük. Már a vasfüggönyön keresztül ismerte a legújabb nyugat-európai és tengerentúli modelleket. A gyár párttitkára beíratta a műegyetemre épületgépész szakra, annyira a bolondja volt az ifjú Ádám a szakmájának.

De Éva mindig elégedetlen volt azzal, hogy semmi más nem érdekli, csak a vacak kazánjai meg a csövei, és a pénz se elég semmire, amit hazahoz a gyárból. Ráadásul 91-ben onnan is elküldték, pedig még messze volt a nyugdíjkortól, ám a profilváltás az profilváltás, a maiak csak ülnek a számítógépeik előtt naphosszat, kazánt még prospektusban sem láttak.
Tipikus kényszervállalkozó lett, esténként kockás füzetben vezette a könyvelést, Éva meg dohogott ahogy mosogatás közben rálátott a szépen rajzolt, ám negatív előjelű számokra. Egyre többet veszekedtek, mígnem egy szép napon a szomszéd Jani azzal állított be: "Ádám, megfogtad az Isten lábát, lesz megrendelés dögivel!". Így állt át a használt kazánok piacára, s munkájával mindenki meg volt elégedve.

A bírónő épp a keletkezett károkról faggatott egy csopaki férfit.

- Azon túl, hogy elvitték a kéthetes, háromszázötvenezer forintos bojlerünket, igazán nem panaszkodhatok. Vicces, de azt kell mondanom, szépen dolgoztak a betörők, egy koszfolt sem maradt sehol, a hátrahagyott szerelvényeket példás rendben, újságpapírokra fektetve hagyták a házban, a vizet is elzárták, hogy a csövekből ne csöpögjön a parkettára.

Ádám büszkén húzta ki magát a vádlottak padján, eddig minden tanú elismerte a szakértelmét. Egyedül az zavarta, hogy mindig többes számban emlegették a tetteseket, pedig ő világéletében egyedül dolgozott. Természetesen az adott helyzetben ezzel a ténnyel nem hozakodhatott elő.

Évának egyre több pénzt adott haza. A nő előbb kocsit követelt magának, majd kertes házra vágyott. Aztán kellett egy házőrző kutya (bernáthegyi természetesen), majd kettő, hogy ne legyen egyedül a szegény pára. Később rájött - a szomszéd Bori segített ebben -, hogy beszűkülhet a tudata, ha nem ismeri meg a világot. Minden földrészre el kellett utazniuk sebtiben.

Ádám dolgozott, mint egy állat, a lánya meg menedzserképzőbe iratkozott érettségi után, ahol a havi tandíj többe került egy használt kazánnál. Hajnalonként, mikor hazaért, könyörgött Évának, hadd álljon le egy időre, mert nagyon kimerült az állandó éjszakázásban, és előbb-utóbb el fog követni valami elemi hibát, és le fog bukni.

Az asszony hajthatatlan volt.

A kihallgatás már a P betűs településeknél tartott, mire a vádlott mindezeket végiggondolhatta, s minden egyes tanú után eldarálta az ügyvédje által betanított szöveget:

- Az említett eseményről semmit sem tudok, az adott településen soha életemben nem jártam! Az elmondott bűncselekményhez semmi közöm nincsen.

Mikor húszadszorra is végigmondta, hirtelen megváltozott benne valami. Védője legnagyobb elképedésére egy siófoki hölgy vallomása közben felugrott, s teátrális mozdulatokkal ő maga mesélte tovább, mit hogyan csinált. Később széplaki és zamárdi áldozatai bólogatva hallgatták leírásait nyaralóikról. Ádám minden esetben hangsúlyozta, hogy egyedül dolgozott, s elmesélte, hogyan cipelte ki a házakból a nehéz és rossz fogású kazánokat. Egyre lelkesebben vallott, jólesett kibeszélnie magából az elmúlt néhány év szakmai tapasztalatát.

A tárgyalás végeztével pórázon vezették ki a bíróságról. A könnyező Éva felé csak inteni tudott összekulcsolt kezeivel.

Örült, hogy láthatatlan bilincsét valódira cserélte.

*a szerző tanú, gátőr

a Fontolva Haladó blog szerkesztősége elhatárolódik a dilemmáktól.

Egy klasszikus pápa-gyertya. Ami megkapó rajta, az a pápánk kedves mosolya. Erdélyben, Csíkszeredán lőttem egy kínaiban (igen, ott is van olyan...). Komoly kihívás volt lefotózni, az eladónő rettentően csúnyán nézett rám...

Vannak cikkek, amiket nagyon nehéz elkezdeni. Többek között azért, mert érzékeny, vitára teret adó témákról ír az ember, másfelől személyes dolgait mutatja meg olyan mélységig, amely sebezhetővé teszi. Persze vannak olyan dolgok, melyekről KELL beszélni, és csak reménykedni lehet, hogy az üzenet közösséget talál, és nem kerül támadások kereszttüzébe.

A kereszténységen belül „hagyományosan" ilyen vörös posztó a pénz. A pénz, pénzügyekkel foglalkozó emberek, tőzsdei spekuláció és keresztény élet. Az itt leírtak persze egyáltalán nem tények, pusztán vélemények és gondolatok, melyek lehetnek tévesek és igazak is - ezt majd az olvasó eldönti. A magam részéről az elmúlt években ezekre jutottam.

Három finn, Iiro Rantala billentyűs, Felix Zenger vokalista-beatboxos és Marzi Nyman gitáros triója fokozott népszerűségnak örvend az interneten. Mindhárman a jazzből érkeztek, de ami itt folyik, attól egy ortodox jazzer rohamléptekben menekülne. Ez a címválasztásaik alapján is sejthető: alábbi szerzeményük Shit Catapult néven fut. Rantala New Trio az a fajta virtuóz hármas, akiknek semmi se szent.

Történt ugyanis, hogy a szlovák parlament elfogadta a „hazafiassági törvényt”. A rendelkezés értelmében a hivatalos ülések (önkormányzatoktól a parlamentig) a himnusz eléneklésével kezdődnek, amit a sulikban is lejátszanak tanítás előtt. Sőt, ott kifüggesztik a falra a címert, meg a szlovák alkotmány részletét. No de mi a különleges ebben (hiszen nálunk eddig is kint volt az állami jelkép)? Fontolva végighümmögjük a pozsonyi aktualitásokat.

Habár a törvény nem fogalmaz meg szankciókat a mulasztókkal szemben, kár lenne azzal álltatnunk magunkat, hogy pusztán újabb politikai performanszként öltött testet a sarjadzó (mit sarjadzó, túlburjánzó!) össz-szlovák (szo)patriótizmus. Többről van szó! Slotáék ugyanis azzal magyarázták az intézkedés szükségességét, hogy nálunk kiszabadult a nacionalizmus kísértete a palackból, és erre bizony csak a szlovák öntudat acélozásával lehet csak felelni. S ez az igazi baj. Az önálló Szlovákia létrejöttével nem teljesedtek ki a Slota-félék vágyai, nekik mindig a magyarokkal szemben kell építeniük az identitásukat. Velünk szemben, a magyarok ellen kell definiálniuk önmagukat. A szlovák nemzettudat léptei a lakosság 10%-át kitevő kisebbség érdekein, sőt elemi jogain, életlehetőségein átgázolva vezetnek a paradicsominak hitt állapotok felé.

A pap nem lehet reverendás showman: de az egyháznak nincs hadserege, ezért nem állíttatnak mindenki mellé svájci gárdistát. A bíboros örülne, ha az egész világ keresztény szeretne lenni, mert akkor a pápa bezárhatná a vallásközi párbeszéd hivatalát.

II. János Pál sokat beszélt az „új evangelizációról", azonban ez nem új tartalmat, hanem új módszert jelentett - válaszolta Francis Arinze arra a kérdésre, hogy vajon mást gondol-e az evangelizációról XVI. Benedek, mint elődje. Az evangelizáció azt jelenti, hogy elvisszük az embereknek a Jó Hírt, Krisztus, a Megmentő üzenetét. Az egyháznak nincs más dolga, csak ez.

A muszlimok közti térítés nehézségeiről szólva a nigériai bíboros elmondta: „ha az emberek megtérnek Krisztushoz, katekézist tartunk, megkereszteljük őket és létrehozunk egy keresztény közösséget. Ha nem hisz valaki Krisztusban, legalább el tudjuk érni az illetőt: meghallgatjuk, megpróbáljuk megérteni. Aztán megpróbáljuk elmagyarázni, mit gondolunk mi. Ha ilyesmit csinálsz, azt nevezik vallásközi párbeszédnek. Ez része az evangelizációnak, de csak egy része. Azonban sosem gyakorolhatunk nyomást senkire és nem taktikázhatunk."

„Ha egy muzulmán keresztény hitre tér, boldogok vagyunk. Miért ne lennénk? Ha az egész világ megtér Krisztushoz, az nagyszerű! Akkor a Szentatya bezárhatja a vallásközi párbeszéd pápai bizottságát Rómában. Azonban egyelőre nem tartunk itt. Azaz ha valaki nem hisz Jézusban, attól még lehetünk barátok, és együtt is működhetünk. De ha mégis hisz, kiváló, van katekizmusunk, csak hétszáz oldal." - fogalmazott a bíboros.

Francis Arinze a kérdésre, miszerint XVI. Benedek liturgikus törekvéseivel vajon eltűnnek-e a liturgikus visszaélések, úgy válaszol: ezt remélik, „de a világ nagy, és ki tudja megmondani, hogy mit művel egy pap a Föld valamely sarkában? Azonban Rómából nem küldhetünk minden pap mellé egy svájci gárdistát, hogy felügyelje őt." Persze „az egyház nem csak a szívhez szól: Krisztus és az egyház iránti szeretet vár, ami az egyház iránti engedelmességet is jelent."

A liturgiáról szólva Arinze kifejtette: ha egyedül imádkozunk, úgy imádkozunk, ahogy jól esik. Azonban a liturgia nyilvános, közösségi imádkozás, az egyház imája, és mivel ennek következtében a liturgiában az egyház nevében imádkozunk, az egyház határozza meg, hogyan tegyük ezt. Ha nem ennek szellemében cselekszünk, és minden pap azt csinál, amit akar, akkor „reverendás showmanként" kezdenek el viselkedni az oltárnál, és ők kerülnek a liturgia középpontjába Krisztus helyett. A papnak viszont Krisztust kell tükröznie.

Többeket megoszt, hogy a tulsai (Egyesült Államok, Oklahoma) püspök, Edward Slattery újabban kelet felé, a híveknek „háttal" misézik. Ez a bíboros szerint nem probléma: „nem az a lényeg, hogy a hívek vagy a főoltár felé fordulva misézünk, hanem az, hogy a hívek és a pap egyaránt Isten felé fordulva ünnepeljenek, s felismerjék, hogy nem egymást, hanem Krisztus misztériumát ünneplik. Ezért ragaszkodik hozzá a Szentatya, hogy az oltáron vagy annak közvetlen közelében legyen a feszület. A bíboros rámutatott: a II. Vatikáni Zsinat sohasem hozott olyan szabályt, hogy a nép felé fordulva kell misézni. Az a kifejezés pedig, hogy a pap hátat fordít a népnek, helytelen; inkább úgy kellene mondanunk, hogy Isten felé fordul."

Mit szeretne megélni, mielőtt távozik a földi életből - szólt az utolsó kérdés. „Szeretném, ha mindenki hinne Jézusban. De nem csak hinne, hanem ha élné is a hitét. És nem egyfajta à la carte kereszténységre gondolok, amikor kiválogatjuk, ami tetszik a kereszténységből, a többit meg otthagyjuk. Szeretném, ha mindenki, aki már keresztény, elmélyítené a hitét, és aki még nem az, azzá válna. Minél inkább így történne, annál boldogabb lennék" - zárta szavait Francis Arinze bíboros.

Francis Arinze, az Istentiszteleti és s Szentségi Kongregáció előző prefektusa, ebben a székben Antonio Cañizares Llovera bíboros elődje volt 2002-től 2008-ig. II. János Pál egyik tanácsadója 1941-ben született Nigériában, egy törzsi vallást követő családban. A legfiatalabb püspök volt, amikor 32 évesen püspökké szentelték 1965-ben. Nem sokkal később, '67-ben Onitsha első bennszülött érsekévé lett. Az ekkoriban kitörő Nigéria-Biafra-polgárháború miatt azonban évekig menekültként kellett élnie más városokban, eközben viszont a menekülteket és a háború más áldozatait segítette maga is. Mivel ugyan Nigériában keresztény többség van, de nem elhanyagolható a muszlim kisebbség sem, 1979-ben II. János Pál megtette a Nem Keresztény Hívők Vatikáni Hivatalának vezetőjévé. 1985-ben lemondott érsekségéről, a pápa pedig bíborossá kreálta, majd megtette a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának elnökévé. Az említett kongregáció élére való kinevezéséig, 2002-ig szolgált ebben a pozícióban. Arinze gyakorló evangelista, a Familyland TV-ben vezet missziós műsort európaiak, amerikaiak, afrikaiak számára.

Az interjú eredeti nyelven itt olvasható.

Köszönet Tamásnak a képért.

A hétvégi tűzgömb hittel és reménnyel töltötte el ezrek szívét, egyúttal meghozta a vérfrissítést a Gregor Bernadett és Tiger Woods közé beszorult magyar bulvármédiának. Akiknek a hétköznapi transzcendens élményt már egyedül az időjárás jelentés műholdképeinek titokzatos örvénylései jelentik, végre igazi rejtélyt kaptak az arcba: lehet, hogy meteor? Lehet, hogy UFO? És pont nálunk?

A hétvégi tűzgömb sokunknak több mint misztikum. Az egyetlen esély. Mint a lottó. Valami, ami kivezethet hétköznapokból. Ha leesett, és tényleg ide esett, és tényleg valami monstre, földönkívüli történet, akkor lehet, hogy hétfőtől szünet lesz. Ha még durvább, mondjuk instant harmadik típusú találkozás, talán adót sem kell fizetni.

A tét tehát nem kicsi.

Stábunk nem szarral gurít: sorra vesszük az ÖSSZES lehetőséget a tűzgömb megoldására.

1. Meteor volt. Semmi több.
Bár nyilván nem csak meteor volt.

2. Figyelemelterelés volt. Közben kopogtatócédula-gyűjtők haladtak el.
Fontos számba venni a politikai megoldást. Nem lehet véletlen, hogy pont hat (6!) héttel a választások első fordulója előtt történt (vasárnap!); a figyelemelterelés több pártnak is érdekében állhatott. Az MSZP Hunvald Györgyről, a Fidesz a Jobbikról, az MDF tetszőleges vidéki jelöltjéről terelné a szót. Az is lehet, hogy a Jobbik a villanással elvakítva a biztonsági kamerákat, V. kerületi kopogtatócédulákat csent el. Egyesek látni vélték a tűzgömb csóvájára írt feliratot: „Herényi Károlynak bajusz nélkül nincs jövője az MDF-ben”. Ugyanezt mások eltérően olvasták: „Veres János fiai lőttek a rendőrpalotába”.

3. Űrszemét volt. Vagy elromlott műhold.
Ennek sem adnánk sokat.

4. UFO (Unidentitified Flying Object) volt. Földönkívüliek jöttek hozzánk.
Mind nemzetgazdaságilag, mint lelki megfontolások alapján ez lenne a legjobb. Az egyik indexes cikk alatt Klaus néven egy kommentelő megfogalmazta a helyes politikát: „szerintem azt kellene mindenkinek mondani, hogy ufó volt. Jönne a sok turista, dőlne a dohány.... legyen eszetek!” Azt hozzátesszük: nem szabad hagyni, hogy ez a szlovákoknak előbb jusson eszébe! Ha tényleg a határhoz ilyen közel csapódott be, mindent meg kell tenni, hogy Magyarországon legyen az a lelet. (Jó, tulajdonképpen a határ mindkét oldala Magyarország, de ezt tótok még nem tudják.)

Nagyon várjuk a fejleményeket. Végül tekintsünk meg két videót, ami közelebb vihet a megoldáshoz.

A tisztaság és a szentté válás első lépése a kis bűnöktől való megszabadulás. Ez néha nagyon nehéz (pl. torkosság, vagy paráznaság), de legalább egyértelmű; elég olyan egyszerű szabálykönyvekhez nyúlnunk, mint a tízparancsolat. Igen ám, de az ördög kísértő munkája itt nem ér véget, a jó úton elindult embereknél furfangosabb trükkökkel próbálkozik. Ráadásul nem könnyen azonosítható rossz képében jön (pl. csábító étel, nő/férfi), hanem amúgy Istenhez közel álló lény szájába, vagy saját elménkbe kelti kísértő gondolatait.

Péter Jézushoz: te vagy a messiás, koronázzunk királlyá. Boldog Batthány Strattman Lászlóhoz egyik gyermeke: Apuci, te egy igazi szent vagy. Válasz: Távozz tőlem sátán, ill. ki se ejts ilyet többé a szádon. Miért ne? Hiszen emberi logikával jogos. Be is jött, Jézus király lett, Batthyány pedig boldoggá.

Azért ne, mert törekednünk kell szentnek lenni, de óvakodnunk kell attól, hogy szentek legyünk. Törekednünk kell szentnek lenni abban az értelemben, hogy halálunk után Isten országába kerüljünk, de óvakodnunk kell attól, hogy szentek legyünk, azaz annak tekintsenek, azzá avassanak bennünket.

Ez talán az egyik legnagyobb kísértés annak az embernek, aki nagyjából túl van a piszlicsáré bűnökön, és megindult az úton Isten felé. Ezért nem nyit vitát Jézus, azaz nem kezd el érvelni Péternek: „tudod, én nem is vagyok olyan híres, az általam tett csodákban én csak amolyan közvetítőféle vagyok, de azért ez rendes tőled." Ezzel automatikusan elgondolkodna a dolgon, nem annyira Pétert győzködné, mint magát. A kísértő gondolat befészkelné magát elméjébe, s sokkal nehezebb lenne onnan kikergetni, mint be sem engedni. Batthyány sem akar eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha ő szent lenne. Pedig nem lenne rossz nem? Herceg és az ország első főura, imádott 11 gyermekes apa, nemzetközileg elismert orvosprofesszor 4 szakvizsgával, meg még szent is. Ez aztán a karrier!
Nem, az igazi szentek sose akartak azok lenni, azaz élvezni a szenteknek kijáró egyházi és világi elismerést.

Talán ezért bölcs dolog az egyház részéről, hogy gyakran néhány száz év késéssel, de garantáltan az illető halála után néhány évtizeddel avat szentté embereket. Talán ezért bölcs dolog Isten részéről, hogy gyakran pont az egyház rövidlátó tagjai üldözik életükben a legnagyobb szenteket (pl. Jeanne d'Arc, enyhébb formában Pio atya).

Hiszen a piszlicsáré bűnökön túljutott és a nyolcadik boldogságparancsot ismerő emberek azt könnyen felfogják, miért jó az, ha az egyház ellenségei üldözik őket. Mert jó úton járnak. De miért üldözik őket az egyház jóindulatú, csak amúgy kissé rövidlátó tagjai? Talán pont azért, nehogy kísértésbe essenek, és szentek akarjanak lenni.

Ádám mindent megpróbált.

A találkozásokra elővette legjobb modorát, udvarias volt és tettrekész. Helyeselt és szörnyülködött apósa monológjainak ívét és tartalmát követve, érzékenyebb volt, mint egy szeizmográf.

Ha Éva apja a vérnyomására panaszkodott, azonnal felhívta belgyógyász barátját, kinek a tanácsaira hallgatva megvásárolta a legdrágább hipertóniás gyógyszereket a kedves papának.

Ha a családi nyaraló kertjében kiszáradt a fű, kertészekkel konzultált, majd a legkorszerűbb angolszász gyepesítési eljárást alkalmazva sűrű pázsitot varázsolt az udvarra.

Ha jogi tanácsokra volt szüksége a drága papának, mondjuk egy gépkocsi adásvétele tárgyában, ő maga állt a legteljesebb tisztelettel a szolgálatára, jogi végzetségét latba vetve.

Házasságuk harmadik hónapjától ő intézte a szülők bevásárlását is: más piacra ment a zöldségekért, másikra a gyümölcsökért, a legkiválóbb henteshez a húsokért, a szárazárut pedig bevásárlóközpontokban szerezte be.

Anyósa a legnagyobb elismeréssel beszélt róla, ami nem könnyítette helyzetét apósánál.

Eközben természetesen a feleségét tejben-vajban fürösztötte, tenyerén hordozta, óvta, védte, kényeztette. Valahogy mindez mégis kevésnek bizonyult, érezte, többet kell tennie.
Elkezdett hát horgászni járni, hogy pecázás közben összebarátkozhasson apósa barátaival. Azok látván, hogy jóravaló fiú, szintén dicsérték az öregnek.

Egy alkalommal színházjegyet vett maguknak és a szülőknek. Az előadás szünetében összefutottak barátaikkal. A második felvonás előtt csak a gyors bemutatásra maradt idő, ám a darab végén a ruhatárnál újra összeakadtak. Egy ideig együtt bandukoltak parkoló autóik felé. Hogy, hogy nem, Ádám barátja az apósával kezdett diskurálni. Egy kapualjra a színháztól már szívélyesen társalogtak, egy saroknyira már meg-megállva hallgatták egymást a legteljesebb egyetértésben, a következő ötven méteren az após a barátba karolt, s a kocsiig érve többször megveregette a vállát.

Ádám összeroskadt. Hiába kínlódik hónapok óta orvosokkal, gyógyszerekkel, kertészekkel és gyeptéglákkal, zöldséggel és gyümölccsel, a barátja öt perc alatt levette a lábáról a papát. Furdalta oldalát a kíváncsiság, vajon mi lehet az a téma, amivel ilyen gyorsan ekkora eredmény érhető el.

A búcsúzkodásnál aztán megtudhatta. Apósa a barátja kezét rázogatta:

- Akkor a jövő szombaton találkozunk, nekem a tizenhármas szektorba szól a bérletem.

- Én az F szektorban ülök, de a szünetben meglátogatom István bátyámat!

Ádám azóta nem ér rá, még a feleségének sem. Éjjel-nappal a Fradi játékosainak a nevét magolja.

Háromféle alapvető vélekedést lehet elkülöníteni az európai bevándorlás, azon belül is a muzulmánokhoz való hozzáállással kapcsolatban. Az európai vezetők a klasszikus, politikailag korrekt liberalizmus jegyében és Francis Fukuyama A történelem vége című könyvének megfelelően azt gondolják, a liberális demokráciákkal kiteljesedett a történelem. A liberális demokráciák fontos alapjuknak tekintik a szekularizációt és a nyitottságot, ideáljuk pedig Karl Popper nyitott társadalma - a bevándorlók, köztük a muszlimok jelentős része pedig épp a volt gyarmatokról érkezik, egy jobb élet reményében.

Az ilyen liberálisok azzal keltenek lelkiismeretfurdalást: kötelességünk kompenzálni a volt gyarmatok népeit azzal is, hogy nem akadályozzuk idejöveletüket. (Mintha a gyarmatosításoknak nem lettek volna pozitív következményei is. Mit adtak nekünk a Rómaiak? Vízvezetéket! Demagóg!) Emellett úgy gondolják, hogy a nemzeti identitás és állampolgári hűség szerződésen alapuló dolgok. Pedig Roger Scruton, az angol konzervatívok egyik nagy öregje A nemzetek szükségességéről, valamint A nyugat és a többi: a globalizáció és a terrorveszély című tanulmányaiban már figyelmeztetett, hogy lojalitást nem lehet szerződésre alapozni, és a bevándorlóknak problémájuk akad a befogadó államok értékrendjéhez való alkalmazkodással. Ezt támasztja alá, hogy a fundamentalista vallási eszmékre fogékony európai muzulmánok jellemzően nem első, hanem másod-vagy épp harmadgenerációsok. (Tegyük hozzá: Svédországban már felvetették, hogy ők a saria alapján szeretnének törvénykezni. Az angol canterbury érsek pedig ennek lehetőségét fura módon maga is említette.)

"Mindenekelőtt be kell mutatnom az ökológiai válságot, mert annak természete és súlyossága egyáltalán nem közismert" - kezdi cikkét Simonyi Gyula, a bocs.eu szerzője, és máris nincs igaza. Az ökológiai válság folyik a csapból is, egymást érik a témával kapcsolatos konferenciák, tele van vele a BBC hírportálja és az egész média.

A szerző tipikus újbalos érvelés alapján a túlnépesedést tartja az ökológiai válság elsődleges okának. "Humániás paradigmának" nevezett történelemszemléletében ezt visszavezeti az őskorig. Szerinte a bajok a gyűjtögető-pásztorkodó-vadászó életmódot felváltó mezőgazdasággal kezdődtek, amikor is megjelent a birtoklás, elindult a fegyverkezési verseny, és az olcsó munkaerőért folyó népességi túltermeltetés, amit a hatalmi gépezet erőltetett.